A megfőtt béka szindróma
Népszava - 2003. szeptember 13.

A "megfőtt béka" szindróma egy egészen különös biológiai jelenség leírására szolgál: ha egy békát egy tál meleg vízbe helyeznek, azonnal kiugrik abból. Elviselhetetlenül kellemetlennek találja a meleget, és reflexszerűen változtatni akar helyzetén. Ha azonban ugyanazt a békát egy tál hideg vízbe rakják, majd a vizet lassan, fokozatosan melegítik, akkor a béka szinte megfőzhető. Az ok: egyszerűen nem érzékeli a víz hőmérsékletének fokozatos változását. Az eredetileg kellemesen hűvös, majd lassan egyre melegebbé, végül forróvá váló vízben mozdulatlanul heverő béka helyzetét szinte valamennyien - egyének és szervezetek egyaránt - átélhetik. Tudatunk átsiklik környezetünk apró, és kezdetben alig érzékelhető figyelmeztető jelzései felett. Nem érzékeljük egy barátság meglazulását, egy szerelmi kapcsolat elhidegülését. Elkerüli figyelmünket házasságunk a mindennapok unalmába való beleszürkülése, átsiklunk gyermekeinkkel, vagy szüleinkkel való találkozások ritkulásán, hozzászokunk munkánk növekvő monotonitásához, és nem érezzünk gondnak üzleti partnerünkkel való konfliktusaink növekedését. A vállalatok éppen így, nem érzékelik környezetük mind több elemének minőségi változását. Nem fogják fel vészjelként az elpártoló vevőket, a kilépő munkatársakat, a megerősödő versenytársakat, a romló nyereségességet, vagy éppen az egész iparágat súlytó "földcsuszamlás-szerű" technológiai változást. Ami azonban a legérdekesebb így vannak ezzel gyakran egész társadalmak is.



A két sziget meséje



Mangaia és Tikopia a Csendes Óceánon elterülő Polinéz szigetcsoport két nem túl ismert kicsiny szigete. Méreteik és helyzetük miatt - a nagyobbik, Mangaia, mintegy 52 km2, míg a másik még ennek is csupán egy tizede, alig öt km2 - nem különösebben keltette fel a világ figyelmét. Nincsenek különleges ásványaik, sem különleges állat- és növényviláguk. Semmiben nem tűntek ki a sok ezer sziget közül. Mindkettőt nagyjából egy időben, az időszámításunk utáni 500 táján - amikor itt Európában felbomlott a római birodalom - népesítették be azonos genetikai állományú és hasonló kultúrájú polinéz törzsek. Sorsuk azért érdekes, mert éppen az azonos startvonal, az azonos szokásrendszer és a hasonló természeti körülmények azt sugallják, hasonló sorsra ítéltetett a két sziget.

A csónakjaikról partra lépő kisebb törzsi csoportok magukkal hozták háziállataikat, a kutyát, a baromfit, a sertést, valamint az életükhöz szükséges növényeket, a kenyérgyümölcsöt, a tárót, a banánt, az édesburgonyát és a kókuszt. De a törékeny vízi-járműveken ott voltak eszközeik, használati tárgyaik, és termelési technológiájuk is. Végül, de nem utolsó sorban, velük szelték át az Óceánt hagyományaik, társadalomszervezési modelljeik, mítoszaik, Isteneik, és főnökuralmú társadalmuk. A szigetek természeti körülményei és élővilága részben elérő. A nagyobb sziget, Managia csaknem egyharmada terméketlen szikla, más résziben gyenge minőségű talaj, és keskeny termékeny földterület. Tikopia talaja termékenyebb, és az eróziónak ellenállóbb volt. A szigeteket korallzátony szegélyezte, amely változatos élővilágnak adott otthont. Mindez viszonylag kellemes körülményeket jelentett a betelepülő populációk életéhez.

A növekedés az első évszázadok alatt szinte azonos, a közös kultúra által meghatározott mintát követett. Ennek alapvető szerkezetét a természet és a közösség viszonya, az egyének és az Istenek, az élők és az ősök kapcsolata, és a közösség újratermelésének "receptje" határozta meg. Kultúrájuk "finomszerkezete" életük korábbi helyszínének természeti adottságaihoz illeszkedett. A szigetre érkezők pedig egyszerűen ott folytatták életüket, ahol utazásuk előtt abbahagyták. Nemigen törődtek új lakóhelyük természeti feltételeivel, nem számoltak életük új kereteinek korlátjaival. Kihasználták a szigetek felkínálta adottságokat, és mindkettőn folytatták a hagyományaikból adódó irtásos-égetéses földművelést. Étrendjüket kiegészítendő halásztak, vadásztak, és közben pusztították a szigetek eredeti állatvilágát. Lassan-lassan a szigetvilág eredeti élővilága elszegényedett, az állatállomány változatossága lecsökkent, a növényvilág megtizedelődött. A nem szándékosan magukkal hozott állatok, a patkányok, pedig kipusztították az őshonos állatok egy részét.

Mindezen változások - a megfőtt béka szindróma megnyilvánulásaként - észrevétlenül halmozódtak fel. A népesség gyors növekedésének és a természeti erőforrások korlátokkal nem számoló kizsákmányolásának következtében néhány évszázad alatt mindkét sziget az ökológiai katasztrófa szélére sodródott. A korábban növényvilággal borított és megművelhető lejtők kopár területté váltak, a szigetek környékén a halállomány megtizedelődött. A lakók túlélése Mangaiaán, a sziget alig két százalékán folytatható mezőgazdaságtól, az itt létesített mesterséges tavakban termesztett tárótól függött. Tikoián viszont a sertéstenyésztéssel igyekeztek ellensúlyozni a megfogyatkozó élelem-termelést. Amint a közösségek beleütköztek a növekedés korlátjaiba, felvetődött a kulturális alkalmazkodás kényszere. Mivel az evolúciós alkalmazkodás a természet-adta társadalmakban a próba-hiba modell alapján történik, viszonylag időigényes. A tudatos felismerés bár elképzelhető, de a közösség összehangolt erőfeszítéseit követeli meg. A kulturális minta módosulása meglehetősen nehéz, hiszen az életet szabályozó és régen begyakorolt minták átalakítását, az újak elfogadását és belsővé tételét feltételezi. Új Istenek, új mítoszok, új rituálék, és új viszonyok teremtésére, elfogadására, begyakorlására, és az élet mindennapjaiba való beillesztésére van szükség. És még ez sem elég. Miden azon múlik tehát, hogy az alkalmazkodás előbb bekövetkezik-e, semmint a társadalom elérné a billenési pontot, ahol a végzet visszavonhatatlanná válik.



A jövő forgatókönyvei



Mangaia az erőszak eszkalációjának forgatókönyvét követte. A szigeten több egymással vetélkedő törzs telepedett le. Együttélésük eleve konfliktusos volt, de amíg a túlélés nem forgott veszélyben az ellenségeskedés kézben tartható volt. Amint azonban az egyes törzsek ráébredtek, létük került veszélybe, megindult az élethalál harc a termékeny területek birtoklásáért. Mindezt a kultúra is tükrözte. A mítoszok már nem a békéről, a termékenységről és a megértésről, hanem a háborúról, a kíméletlenségről szóltak. A "mezőgazdaság hagyományos polinéz istenei - írja Az édenkert kiárusítása című könyv - egyre inkább hadiistenné alakultak". A háborúk a legyőzöttek legyilkolásával, javaik elrablásával, életfeltételeik kisajátításával, földjükről való elüldözéssel járt együtt. Akik el tudtak menekülni, azok barlangokban kerestek menedéket, élesítették a fegyvereket és a visszavágásra készültek. A szigeten elszabadult a terror, az élethalál harc vált a lét mindennapos elemévé. A túlélés reményében mindenki rabolt és fosztogatott. A harc, váltakozó sikerrel folyt évszázadokig, mígnem az egyik törzs annyira megerősödött, hogy végleg megszilárdította a hatalmát. A "sötétség századai" azonban nem múltak el nyomtalanul. Az életfeltételek nyomorúságosak maradtak, a kultúra lepusztult, az emberek száma, a háborúk, az éhínség és a társadalmi felfordulás miatt a töredékére esett vissza. A sziget lakóinak száma végül alacsony szinten stabilizálódott ugyan, de az élet a korábbi századokhoz viszonyítva nyomorúságos körülmények között folyt tovább.

A másik sziget, Tikopia - annak ellenére, hogy kisebb lévén, helyzete nehezebbnek tűnt - más forgatókönyvet követett. Amint a közösség ráébredt kicsiny világának korlátjaira az irtásos-égetéses földművelést felváltotta a gyümölcstermesztés, és a fás mezőgazdasági kultúra. A korábban lecsökkent hal-állományt átgondoltabban hasznosították, így az néhány évszázadnyi stagnálás után lassú emelkedésnek indult. A sertések száma - amely állatok az egyéb élelem megfogyatkozásával fő táplálékukká vált, táplálkozási szempontból azonban vetélytársai voltak - visszaesett. Végül, alapvetően fontos elemként, a sziget létszáma, amely korábban jelentősen emelkedett, fokozatosan csökkent és nagyjából ezer főnél stabilizálódott.

Napjaink fogalmával élve, a kisebbik sziget rátalált a fenntartható növekedésre. Jól tükrözte ezt a kultúrában végbement változás. Alapvető értékké emelték a harmonikus együttélést, a környezet megőrzését, és népesség növekedés megállítását. "A férj-feleség közti vitákat erőszak nélkül kellett rendezni. A lopást, a zavarkeltést és a verekedést megengedhetetlennek tartották. Támogatták a táplálékforrások, például a kókusz vagy az aréka-pálma megőrzését, hogy a közösségnek legyen tartaléka ínséges időkre. Tikopia népe elfogadta az állandó népességszám szükségességét. A nulla népesség elérésének további eszközei a nőtlenség, a terhesség megszakítása, a csecsemőgyilkosság, a fiatal férfiak öngyilkos tengeri útjai, sőt a kitaszítás voltak."

Az új, a fenntartható növekedést biztosító kultúra nem egyszerűen szigorú, hanem kifejezetten kegyetlennek tűnik. Ne feledjük azonban, hogy a sziget stabilitása pengeélen táncolt, és egy pillanatra se veszítsük szem elől a másik - a kölcsönös megsemmisítés, Mangaia által mutatott - lehetőségét. Ha elértük növekedésünk határait, ha az ökológiai rendszer összeomlóban van, ha a billenési pont közelében vagyunk, a megoldásokat már a körülmények diktálják. Ne gondoljuk persze, hogy könnyű a billenési pontok azonosítása. A pillanatnyi sikerek, vagy az elviselhetőnek tűnő helyzet - amit persze korábban elviselhetetlennek tekintettünk volna, de most már hozzászoktunk - megakadályozhatják, hogy felismerjük, létünk került veszélybe. Ezért kérdés: vajon elkerülheti-e az emberiség, hogy áldozatául essen a "boiled frog" szindrómának? Vagy bele van "programozva" létünkbe - Madách Ember tragédiájának szóhasználatát idézve - a szomorú vég? A választ erre a kérdésre csak a jövő adhatja meg, addig azonban gondolkozzunk el a két sziget meséjén.