A globálkapitalizmus védelmében
Népszabadság - 2007. február 23.


Krausz Tamás (Utat tévesztünk?, február 8.) "baloldali" kritikával illeti Gyurcsány Ferenc elemzését, és alapvetően negatív képet rajzol az általa "globálkapitalizmusnak" nevezett rendszerről. Én, vele ellentétben, úgy ítélem, hogy a miniszterelnök elemzése alapvetően helyes, az egyedül követésre méltó út az MSZP számára, az ország számára pedig esélyeket nyit.

Indokolásául a vitának csupán egyetlen, de annál fontosabb elemével foglalkoznék: Krausz Tamásnak a "globálkapitalizmusra" vonatkozó megjegyzéseit szeretném történelmi összefüggésbe helyezni. (Forrásaim: Agnus Maddison: The World Economy: A Millennial Perspective. OECD 2001 és J. Bradford DeLong: Estimating World GDP One million B.C., delong@econ.berkeley.edu)

A százezer évvel ezelőtt emberré váló őseink éves "gyűjtögetett" jövedelme - amit ma GDP-nek nevezünk - nagyjából 90 dollár/fő volt, és ez 90 ezer év alatt mindössze 3 dollárral emelkedett. A neolit forradalmat követően - a letelepedés és a mezőgazdaságra való áttérés eredményeként - már "csupán" 10 ezer évre volt szükség, hogy egy átlagos földlakó GDP-je - Krisztus születésének idején - a 100 dollár/fő "álomhatárt" átlépje. A következő ezer év - a korábbiakkal összevetve - "szárnyaló" fejlődést hozott: a hont foglaló magyarok és nyugat-európai kortársaik átlagos GDP-je 120-130 dollár/fő lehetett. Az igazi különbségek ekkor a társadalmakon belül, és nem azok között jelentkeztek. A következő hét évszázad során a magyarság egy főre jutó GDP-je, szomszédainkkal nagyjából egyezően, a kétszeresére emelkedett.

1750-től - az ipari forradalom és a szélesülő nemzetközi kereskedelem, egyszóval a kapitalista fejlődés hatására - a növekedés meglódult, és a legfejlettebbek GDP-je másfél évszázad alatt megötszöröződött. Ezzel párhuzamosan azonban a társadalmak közötti egyenlőtlenség is jelentőssé vált. 1900-ra a magyar GDP 1682 dollár/főre emelkedett, ám az osztrák, és a dán már 2900 dollár/fő volt (finn testvéreinké csupán 1620 dollár/fő). A XVIII. századtól szétnyíló jövedelmi olló tehát a XX. századra igen nagyra tágult. Ám a XX. század végéről visszapillantva 1900 táján még a legfejlettebbek fogyasztási szintje is megrázóan alacsony volt. 1908-ban az osztrák főváros 800 ezer lakosa közül pl. 80 ezer az ágyrajáró! (l. Brigitte Hamann: Egy diktátor gyermekkora) Az emberek átlagéletkora 50 év körül volt, és öt megszületett gyermek közül kettő nem érte meg a felnőtt kort.

A XX. század a történelemben egyedülálló, robbanásszerű gazdagodást hozott a "globálkapitalizmus" rendszerébe beilleszkedő országok számára - a nemzetgazdaságok összefonódása, a szabványosítás és a méretgazdaságosság együttes hatásaként. Az egyenlőtlenségi olló azonban immár sokkolóan szétnyílt. Egy évszázad alatt, 2000-re Magyarország egy főre jutó GDP-je több mint nyolcszorosára (!), 13 900 dollár/főre nőtt ugyan, de eközben Ausztriában és Dániában 30 000 fölé emelkedett, és az egykor minket követő finneké is túllépte a 27 000 dollár/főt. E tényeket a közbeszéd hol szomorú beletörődéssel, hol felháborodott dühvel tárgyalja, mint történelmi pechjeink következményeit. Holott akár optimizmust is meríthetnénk abból, hogy a magyar átlagpolgár gazdagsága alig néhány évtized alatt megsokszorozódhatott. És ehhez nem is kellett nagy, népes, természeti kincsekben gazdagnak és másokat leigázó országnak lenni. Éppen azok a kicsiny nyugat-európai országok emelkedtek az élvonalba, amelyeknek sem gyarmatbirodalmuk, sem különleges természeti kincseik, sem hatalmas hadseregük nem volt. Még az is lehet: egykor szerencsétlenségnek tekintették, hogy lehetetlen bezárkózniuk, rá vannak kényszerítve a nemzetközi munkamegosztásra, és ki vannak téve a versenynek. A növekedésük forrása a termelékenység emelkedése volt, amelyet alapvetően két tényező határozott meg. Egyrészt az emberi tőkébe való befektetés (iskolázottság, népegészségügy), másrészt a fejlődést segítő (kapitalista) gazdasági és (demokratikus) politikai intézmények. A hétköznapokban szabálykövetők, az üzletben tanulékonyak, a változásokat elfogadó és a világra nyitottak voltak sikeresek.

A felzárkózás esélyét a XXI. században is egyedül a "globálkapitalizmus" érték-, és intézményrendszerének elfogadása, azok rendszerébe való integrálódás nyújthatja bármely ország számára. Ezt legvilágosabban az elmúlt fél évszázad "sikersztorijai" - Finnország és Írország, vagy Dél-Korea, és Tajvan példái bizonyítják. Az 1940-es évek végén "rendszert váltó" szocialista országok - összességében és nemzetközi összehasonlításban - teret veszítettek: fejlődésük lassult, infrastruktúrájuk elmaradt, társadalmaik merevebbé váltak. Alapvetően igaza van tehát Gyurcsány Ferencnek, amikor úgy ítéli, ekkor mozdult ki a magyar fejlődés a "normális kerékvágásból". Az 1990-es rendszerváltással lassan bár és visszaesésekkel, de beindult a felzárkózás folyamata. (Lásd: Nemzetközi Statisztikai Évkönyv 2004, valamint, Mérlegen: Kelet-Közép-Európa 15 éve. KSH 2006). Fejlődésünk megtorpanása a - mindkét nagy párt által kultivált, de alapvetően az MSZP-SZDSZ-kormányok tevékenységéhez köthető - vágyvezérelt gazdaság-, és szociálpolitika következménye. Mindezek tükrében a miniszterelnök által felvázolt koncepció alapvetően helyes. Az abban megfogalmazott reformok nemcsak az elmúlt években fölgyűlt bajok gyógyítására, de arra is esélyt kínálnak, hogy az ország válaszolni tudjon az egész Európa előtt álló kemény kihívásokra.

Vissza a Népszabadság többi cikkéhez