Rabszolgákból rabszolgatartók
Népszava - 2009. november 14.

"Ez az egész ügy - jelentette ki július 13-án, kedden a hágai Nemzetközi Bíróság tárgyalásán a választékosan öltözött, joviális vádlott - az ellenem irányuló mocskos árulás, csalás és hazugság sorozata. Családszerető ember vagyok, aki mindennél többre becsüli az emberiességet, és a békét." Charles Taylor - Libéria huszonegyedik elnöke - nem is érti, miként került ide, hiszen amikor 2003-ban elhagyta hivatalát, Afrika vezetői büntetlenséget ígértek, és még 2006-ban is garantálni látszottak szabadságát. A Nemzetközi Bíróság helyzete azonban a - látszólag egyértelmű helyzet ellenére - nagyon nehéz: egy történelmileg és jogilag kezelhetetlen ügyben kell ítéletet hoznia.

A történet még 1821-ben kezdődött, amikor egy amerikai hajó kötött ki a mai Libéria partjainál. A kapitány, Robert Stockton - pisztolyt szegezve a helyi törzsfőnök halántékához - üzletet ajánlott: hat muskétáért és egy láda üveggyöngyért megvásárol egy nagy földterületet. Stocktont nem kíméletlen kufárok, hanem egy emberbaráti társaság fogadta fel, akik vissza akarták telepíteni "hazájukba" a környékről korábban Amerikába hurcolt, és ott rabszolgaként dolgoztatott embereket. Visszavásárolták a szabadságukat, visszaadták a hazájukat, és ezzel - legalább részben - jóvá akarták tenni a bűnt, amelyet a fehér ember elkövetett a rabszolgaság intézményének alkalmazásával. A következő évtizedekben mintegy hatezer valamikori rabszolga települt vissza hazájába, és 1847-ben kikiáltották a Libériai Köztársaságot. Az ötlet kiagyalói szinte látták lelki sze­meik előtt, amint a felszabadult rabszolgák szülőföldjükön bevezetik a demokráciát, és átadják a fegyelmezett munka tapasztalatát.

Ám az Amerikából érkezők egyetlen "élménye" a rabszolgaság volt. Életüket a totális alávetés, a teljes kiszolgáltatottság jellemezte. Mindennapjaikat a kíméletlen parancs, a habozás nélküli megtorlás, életük semmibevétele határozta meg. Ők nem a demokráciát, hanem a kegyetlen büntetés, az ölés technikáit sajátították el. "Hazaérkezve" tehát az amerikai életüket folytatták - csak a szereposztás módosult. Ők, az egykori rabszolgák váltak hazájukban a rabszolgatartókká, míg szabad testvé­reiket tették rabszolgákká. Még az ember címet is megtagadták tőlük: törvényeket hoztak, amelyben a helyi törzsek tagjait - valamikori rokonaikat - kulturálatlan vadaknak, embernek nem tekintendő állatoknak minősítették, és természetesen megfosztották őket földjeiktől.

Azért, hogy a "vadak tisztában legyenek saját helyükkel", mindenkit megelőzve megalkották az apartheid rendszert. A törzseknek kötelező tartózkodási helyet jelöltek ki, és tagjait rabszolgaként dolgoztatták saját földjei­ken. Ha a lakosság fellázadt, mindenkit lemészároltak, falvaikat lerombolták. Miközben a világban a 20. század elejére lassan megszűnt a rabszolga-kereskedelem, Libériában élénken virágzott. Csak itt a felszabadított rabszolgák "árulták" rabszolgasorba taszított egykori rokonaikat. Az idők változása hosszú ideig nem hagyott nyomot Libérián. Az "amerikaiak" egymást követő generációi adták át a hatalmat egymásnak. A 20. század utolsó harmadában azonban új felismerés kapott lábra: a hatalomnál fontosabb a vagyon. Így amikor a csaknem harminc évig hatalmon levő Tubman átadta helyét barátjának, Tolbertnek, a hatalmi téboly fokozatosan a totális korrupcióval keveredett.

Tolbert - miközben az erőszak nem csendesült - mindent eladott az országban, és példáját a hatalmi hierarchia alsóbb lépcsőin is követték. 1980 áprilisában azután egy csapat katona - Samuel Doe huszonnyolc éves őrmester vezetésével - fellázadt, és behatolt az elnöki rezidenciába. "Tolbertet felnégyelték az ágyában - írja Kapuscinski ?, belső szerveit kitépték, és az utcára hajították a kutyák és keselyűk martalékául." Ezzel kezdetét vette a hol sikeres, hol sikertelen palotaforradalmak 21. századig tartó, végeláthatatlan és egyre őrültebb sorozata. A lázadásokat mindig a végső elkeseredés robbantja ki, ám az éppen uralomra kerülő csoportnak fogalma sincs arról, miként lehetne szerencsétlen népének helyzetén csak egy kicsinykét is javítani. Minden puccs azonos forgatókönyvet követett. Először nyilvános vérengzés - Doe első lépéseként nyilvánosan kivégeztette elődje kormányának tizenhárom miniszterét ?, azután jött a régi urak palotáinak elfoglalása, majd az összes hatalmi pozíció megszerzése, végül az erőszak és korrupció szinte zsigerekbe égetett mintájának folytatása. Az egymást követő katonai puccsok vezetői csak saját törzsükből származó katonatársaikban bízhattak. Az ő bizalmukat viszont egyedül azzal lehetett megnyerni, hogy koncul odalökték nekik az egész országot. Azok pedig követték az általuk látott egyetlen mintát: kedvükre fosztogattak és gyilkoltak. A harag egyre gyűlt, a végletekig éleződött a gyűlölet. Majd rendszerint egy véletlen miatt kitört az újabb puccs.

1990-ben Doe egykori cimborája, egy Prince Johnson nevű katona (a nemrég lezajlott választások egyik jelöltje) szervezett felkelést. A felkelők és a kormányon levők egyaránt végiggyilkolták és felégették az országot. Végül elfogták és Johnson elé vezették a diktátort. "Doe egy vértócsa közepén ül - tudósít szenvtelenül az újságíró - meztelenül, nedvesen a vértől, izzadságtól és víztől, amellyel locsolják, hogy el ne ájuljon, feje az ütésektől földagadt" Vágjátok le a fülét - ordítja Johnson dühösen (mivel azt hiszi, Doe nem akarja elmondani, milyen külföldi bankszámlákba dugta el a pénzt) - és a katonák egyike levágja a fülét. A másik fülét - kiáltja Johnson. Zűrzavar támad, mindenki izgatott, veszekednek, hogy ki vágja le az elnök fülét.? Doe halálra kínzását videóra vették, és a fővárosban, Monroviában ez a videokazetta volt a médiapiac legnagyobb szenzációja. Mindenki ezt nézi, ki a bárokban, ki a szomszédoknál, egymás után, újra és újra lejátszva.

A polgárháború pedig folytatódott tovább, mígnem a hadurak harcából egy Libíában kiképzett gerilla - bizonyos Charles Taylor - emelkedett ki. Őt 1997-ben, a folyamatos polgárháború, a kölcsönös kifáradás rövid szünetében lezajló szavazáson elnökké választják. "Ha elutasítotok engem - érvelt választói előtt - akkor visszatér a háború." Választási jelszava pedig ez volt: "Megölte anyámat, megölte apámat, én mégis rá szavazok!" A szlogen működött, de az eseményeket továbbra is az erőszak forgatókönyve írta. Mígnem 2003 júniusában George Bush azt mondta - elég! ", és szavainak egy Libéria partjaihoz vezényelt ágyúnaszáddal adott nyomatékot. Charles Taylor - bízva a szabad elvonulásban - elhagyta az országot, majd az afrikai mértékkel szabad választásokon a győzelmet és a kormányalakítás jogát a ?Vaslady", E. Johnson-Sirleaf, a Világbank szakembere szerezte meg. Ám ekkorra, az egykor példának szánt országból már csak villany és víz nélküli települések, földig rombolt épületek és megkínzottak százezreinek emberi romhalmaza maradt.

A jog és a történelem iróniája, hogy Taylornak nem a hazájában elkövetett, kétszázezer áldozatot követelő, elképzelhetetlen bűnökért kell felelnie. A hágai bíróság a libériai polgárháború mellékhadszínterének tekinthető, Sierra Leone-i gyémántbányákkal kapcsolatos ügyleteit vizsgálja. A vádlott itt "mindössze" azt követte el, hogy fegyvereket szállított gyémántért, és közben - az ügylet olajozott működése érdekében - ezreket legyilkolt, és a vonakodók további ezreinek végtagjait kényszerből amputáltatta. A bíróságon az európai jogrend szerint a vádlóknak minden kétséget kizáróan bizonyítani kell, hogy e tettek elkövetésére a vádlott maga adta ki a parancsokat. S ha belegondolunk abba, milyen körülmények uralkodtak Libériában évszázadok óta, érezzük, hogy a bíróság szinte reménytelen feladatra vállalkozott.

Van azonban a történetnek egy további tanulsága. Ki ne szeretné a történelem igazságtalanságait orvosolni, gazdaggá és szabaddá tenni a szerencsétlen sorsú népeket? Nem csupán világmegváltó forradalmárokat vagy az isteni igazság eljövetelén munkálkodó vallási vezetőket lelkesítenek ezek a célok. Szinte mindenkiben felötlik, javítani kellene a világ sanyarú sorsú térségein. Ám a történelmi "esettanulmányok" tényei óvatosságra intenek. Kultúrák találkozása egyszerre hordoz előnyöket és vált ki konfliktusokat. A kapcsolat gyakran gyümölcsöző: árukat és ismereteket cserélnek, művészi és műszaki alkotásokat adnak át egymásnak a népek. Ám ha a két kultúra nagyon eltérő, hiába indul békésen a találkozás, a kapcsolatba eleve bele van kódolva az előítélet, amely a másik lebecsüléséhez, gyakorlatának nevetségessé tételéhez, értékei­nek elutasításához, végül a gyengébb kímélet nélküli eltiprásához vezet.

Ám már visszafordulni sem lehet, az együttélés - köszönhetően a glo­ba­li­zációnak - elkerülhetetlen. A Mercedes, a mobil, de éppígy a Kalasnyikov és az AIDS nem tudatos akciók eredményeként terjed el a bolygón. Nem szándékolt következményeik és elkerülhetetlen mellékhatásaik - amelyekért a felelősséget akár el is lehetne hárítani - elválaszthatatlanul egymáshoz láncolják a nemzeteket. Felelőssé teszi az öntudatlan átadót az átvevőnél jelentkező, nem kívánt mellékhatás. Amikor tehát a 21. században az egyébként legsikeresebb - piacgazdaságra, demokráciára és az egyéni szabadságra alapozott - civilizációs formát igyekszünk terjeszteni, szükségképpen találkozunk ellenállással. Azt a történelmi tapasztalatot azonban, hogy erőszakkal nem lehet kultúrát terjeszteni, újra és újra elfelejtjük. A kultúra az emberi szervnél is nehezebben ültethető át. A közösségek immunreakciói élesebbek, a kilökődés veszélye pedig nagyobb. Az átvett kultúra befogadása lassúbb, mint az átültetett szívé az operáció után. A kultúraátültetésen átesett társadalom gyógyulása hosszadalmas. Ha elővigyázatlanul járunk el, nem csak az átültetett kultúra sorvadhat el, a befogadásra kiszemelt közösség is belepusztulhat.