A „végső Igazság” csapdája
Népszabadság - 2012. május 12.

A bölcs Náthán története, Gombár Csaba, a Népszabadság múlt heti Hétvége mellékletében megjelent Az ész bajjal jár című írása kapcsán jutott eszembe. „Ha olyan bölcs vagy – fordult a muzulmán uralkodó Szaladin, Gotthold Ephraim Lessing drámájának zsidó főszereplőjéhez –, hát mondd meg nekem, melyik hitet, melyik törvényt tudod a legjobbnak, legigazabbnak.” Náthán – átérezve a helyzet kényességét – a következő különös példabeszéddel világította meg a véleményét.

Élt hajdanán egy ember Keleten, akinek volt egy varázshatalmú – viselőjét Isten és az emberek előtt kedvessé tevő – gyűrűje. Úgy rendelkezett hát: a gyűrű mindörökre házában maradjon, és minden utódja a legkedvesebb fiára hagyja azt. Így szállt apáról fiúra a gyűrű, s került végül egy apához, kinek három – egyként kedves – fia volt. Halála közeledvén az apa – nem tudván választani közülük – titokban csináltatott két hajszálpontosmásolatot, majd mindegyik fiát külön megáldotta, és mindnek odaadott egy gyűrűt. Volt azután per, osztozás, vádaskodás – de csak nem lehetett tudni, melyik gyűrű az Igazi. „Bocsáss meg, szultán – fejezte be a történetet Náthán –, hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket.”

A három monoteista vallás az egyetlen Igazság kizárólagos birtoklásáért, váltakozó élességgel folyó vetélkedéséhez ugyanis az elmúlt évszázadokban csatlakozott – gyakran hasonló kíméletlenséggel – a három alapvető politikai irányzat: a konzervativizmus, a liberalizmus és a szociáldemokrácia. A vitához jó három évtizeddel ezelőtt hozzászólva, Leszek Kolakowski egy különös írást publikált: Hogyan legyünk konzervatív – liberális – szocialisták? A neves lengyel társadalomtudós – saját megfogalmazása szerint – egy még nem létező és talán soha létre nem jövő internacionálé credóját kívánta megalkotni. A cikket – akkor – értetlenül olvastam: úgy véltem, hogy a különböző politikai irányzatok értékei kizárják egymást. A 90-es években már megértőbb lettem: a konzervatív, a liberális és a szocialista hitek mindegyikét vállalhatónak gondoltam. Ma pedig vallom: a politikai irányzatok nemcsak nem zárják ki egymást, de kifejezetten nélkülözhetetlenek a valóságban felvetődő problémák megértése és megoldása szempontjából.

A XXI. század talán legfontosabb tapasztalata ugyanis: az igazi választóvonal nem a politikai irányzatok között, hanem az egyes irányzatokon belül húzódik! Kisebb a politikai és morális távolság a különböző mozgalmak kompromisszumkereső képviselői között, mint az egyes mozgalmakon belül, a másokkal való megegyezésre hajlók, illetve az azt elutasító, fundamentalista és populista irányt követők között. Európa nem liberális vagy szociáldemokrata, nem konzervatív vagy reformpárti, nem szekuláris vagy keresztény. Európa az, amibe mindegyik belefér, de nem „szőröstül-bőröstül”!

Ha úgy tetszik, Európa mindegyik érték közös része. Ebből a megközelítésből érzem a „baloldal” és a „jobboldal” megkülönböztetést megtévesztőnek és zavarosnak. Aki kiosztja a címkét a másikra, és aki felvállalja a minősítést, az egyben elfogadja és megerősíti a világnak „mieinkre” és „idegenekre” való felosztását. Pedig Európát ma nem az értékek osztják meg, hanem az értékek gyakorlati kompromisszumával kapcsolatos viselkedés. Ebben az értelemben a választóvonal nem a jobb- és a baloldal között, hanem az egyes oldalakon belül, az együttműködés hívei és az azt különböző indokkal elutasító, a másokat kirekesztő szélsőségesek között húzódik.

A helyzet ilyen alakulása abból fakad, hogy az értékek a társadalmi fejlődés termékei. Bár Gombár Csaba nem említi a szocializmus vezérlő elveit – az egyenlőséget és az igazságosságot –, ezek az emberré válástól belénk „programozott” viselkedési motívumok. A konzervativizmus érté keit – a gondoskodást, a méltányosságot, a lojalitást, a tekintélyt és a kötelességet – az elmúlt tízezer év formálta a közösségek fennmaradását szolgáló alapelvvé. A liberalizmus – az előzőekhez képest újabb keletű, de nem kevésbé fontos – alapértékeit, az egyén jogait, a szabadságot és a ráció hatalmát, a legutóbbi három évszázad, a felvilágosodás és a polgári forradalmak emelték a társadalmak sikermotívumává. Mindez arra utal, hogy a különböző értékek – bár a felszínen hol ez, hol az tűnhet meghatározónak – egyaránt beágyazódnak minden emberbe. Legfeljebb – bár ez a megszorítás meghatározólehet – más-más logika és feltételek hozzák működésbe őket. Az egyenlőség támogatása ösztönös, a lojalitás vagy a tekintély követését felcseperedésünk óta belénk programozott szabályok kényszerítik ki, míg a szabadságot és az egyén jogait átlátható és stabil társadalmi környezetben a racionális megfontolások teszik követendő viselkedési modellé.

Ha viszont jó esetben mindannyian egyszerre vagyunk szocialisták, konzervatívok és liberálisok, miért hát éles szembenállásunk? Úgy vélem, napjainkban ez többnyire annak a következménye, hogy az egyes irányzatok szélsőségesei – nagyon is tudatosan – túszul ejtik választott mozgalmaikat. Az európai konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták vagy éppen a zöldek problémája abból fakad, hogy szélsőségeseik – a párt és érték szolidaritására hivatkozva – kikövetelik maguknak „sajátjaik” feltétel nélküli támogatását. Egyetlen pártcsaládban sem könnyű – gondoljunk csak az európai kereszténydemokraták Orbán Viktorral kapcsolatos gondjaira, vagy az európai szociáldemokraták elbizonytalanodására egyik vagy másik keleteurópai „szocialista” párt támogatásakor – megmondani a „családtagnak”: lehet, hozzám közel álló európai értékeket hirdetsz, de nem európai módon viselkedsz. Európa ugyanis a sokféle érték kulturált párbeszédének, a különféle érdekek közötti toleráns egyeztetésnek a mechanizmusa. Európa az a kifinomult és összehangolt intézményrendszer, amely segít feloldani a konfliktusokat, miközben „nem söpri a szőnyeg alᔠazokat. Európa a szabadságot biztosító, az egyéni és a közösségi felemelkedést ösztönző és lehetővé tevő, ugyanakkor az egyént önmagad és családja jövőjéért felelőssé tevő intézmények és értékek rendszere.

Az említett három politikai irányzat – a szociáldemokrácia, a liberalizmus és a konzervativizmus – mellé az elmúlt évtizedekben további irányzatok zárkóztak fel, így a „zöldek” vagy a kisebbségi (etnikai) közösségek, vagy a – Gombár Csaba által említett és a XXI. század meghatározó irányzatává formálódó – kommunitárius mozgalom. De ezekre éppen úgy érvényes: ha kompromisszumkész, akkor európai vagy, ha azt bármilyen indokból visszautasítod, és – kisajátítva az egyedüli Igazságot – erőszak alkalmazására is kész vagy, kiléptél Európa keretei közül. Európa fennmaradását ugyanis csakis az biztosíthatja, ha kompromisszumkész vagy a „mit?” jellegű – a politikai irányzatok vezérlő csillagának tekintett – értékeknél, de tántoríthatatlan a „hogyan?” jellegű – az együttműködés fenntartására és az új értékek befogadására vonatkozó – értékeknél.