Merre folyik a történelem, avagy a globális fogyasztási piramis perspektívája?
Beszélő - 2008. április


Fiatal családapa koromban, Budapesten, a Duna partján levő lakótelepről, gyakran sétáltam le gyerekeimmel az alsó rakpartra. Egy alkalommal 4 éves kisfiam hirtelen azt kérdezte: mond papa, merre folyik a Duna, és a part mellett örvénylő vízben „felfelé” sodródó falevekre mutatott. Gyere – mondtam neki - menjünk csak fel a rakpart tetejére, onnan jobban lehet látni a folyó irányát. Gyakran éppen így vagyunk a történelemmel. Sok év távlatából kell rátekinteni a mindennapok kaotikus eseményeire, hogy kirajzolódjon a fősodrás iránya. Ma úgy tűnik, legalább 500 évet vissza kell pillantani, hogy egyértelmű legyen: a 20. századdal lezáródott egy korszak, és a 21.-kel egy teljesen új kezdődött. Ennek az átalakulásnak egyetlen, bár meghatározó vetületét - a gazdasági növekedés történelmi tendenciáját - villantja fel az alábbi táblázat:

0 1000 1500 1820 1913 1950 1998
Nyugat Európa 450 400 774 1232 3473 4594 17921
Kelet Európa 400 400 462 636 1527 2120 5461
USA 400 400 400 1201 5257 9288 26146
Latin Amerika 400 400 416 659 1511 2554 5795
Ázsia (- Japán) 450 450 500 575 543 635 2936
Afrika 425 416 400 418 585 852 1368
1. táblázat: A globális növekedés tendenciája a föld különböző régióiban (GDP/fő $)

A táblázat adatai a gazdagság sok-ezer év szinte észrevétlen növekedését követően a 19. századi nekilendülést, és a 20. század robbanásszerű változását mutatják. Ha tehát a polgári társadalom létrejöttének történelmi útelágazásánál „népszavazással” akarták volna eldönteni „merre tovább” kérdését, a mérleg egyik serpenyőjébe, a növekedés és a „boldogság-javak” szélesedő választéka került volna (de csak két évszázad múlva, és akkor is „csak” a többségnek). A másik serpenyő viszont az ehhez vezető út rémségeivel lett volna megtömve. De ne ítéljünk elhamarkodottan. A történelem hétköznapjai - - a háborúkról és természeti katasztrófákról szót sem ejtve - egészen a 20. századig mindenütt, (és az emberiség jelentős része számára a mai napig), felfoghatatlan borzalmakkal, betegséggel, halállal, gyilkossággal, fizikai erőszakkal, éhezéssel, elviselhetetlen bűzzel, faggyal, fájdalommal, szennyel, mocsokkal és zajjal voltak (vannak) tele.

Az ígéret azonban – a táblázat ezt tanúsítja – valóra vált. A gazdasági növekedés felgyorsulásának három tényezője: az újítások létrejötte, a fogyasztási javak választékának megsokszorozódása, és a polgári társadalom intézményrendszerének kialakulása. E három tényező összekapcsolódása tette lehetővé, hogy az ötletekből termék váljon, az pedig, egy gazdasági vállalkozás közvetítésével meghódítsa a piacot. A könyvnyomtatás – hogy csak egyetlen példát említsünk - egyidejűleg találmány, sokféle terméket – vallási vagy politikai kiáltványokat, kulturális alkotásokat, vagy éppen erotikus képeket, tudományos ismereteket, szórakoztató leírásokat, de épp így hirdetéseket, számolótáblákat, szótárakat - generáló rendszer, és üzleti vállalkozás. A fejlődés dinamikáját azonban a polgári társadalom intézményrendszere - a magántulajdon, a piac, a hatékonyan működő állam, a demokratikus politikai rendszer, és az autonóm személyek szabálykövető magatartása – határozta meg. Azok a társadalmak, amelyek bevezették, és folyamatosan finomították ezeket az intézményeket, növekedtek és gazdagodtak. Azok viszont, amelyek késlekedtek, vagy elutasították azt, elmaradtak.

Összességében azonban, a 21. századból visszapillantva, 1900 táján még a legfejlettebb társadalmak átlagpolgárának személyes fogyasztásbeli, és életminőségbeli szintje is meghökkentően alacsony volt. 1908-ben – írja Brigitte Hammann osztrák történésznő – az osztrák fővárosnak 800 ezer lakosa közül 80 ezer ágyrajáró. Az emberek átlagéletkora 50 év körül volt. A családokban megszületett öt gyerek közül kettő nem érte meg a felnőtt kort. A halálozás fő okai, az éhség, az alacsony szintű higiénia és az ezek következtében fellépő betegségek, vagyis a szegénység volt. Az elmúlt század azonban – a globális gazdaságba bekapcsolódó országok számára – gyökeres fordulatot hozott. A „gazdagság-robbanást” két tényező váltotta ki: a magas növekedési ütem, és a demográfiai átmenet (a halálozási, majd a termékenységi arány lecsökkenése). 1900-ban a magyar polgár jövedelme 1682 $/fő - ugyanekkor az osztrák „sógoré” már 2900 $/fő - volt. A 20. század végén – a több vesztes világháború, és szocializmus korszakának többnyire negatív hatásai ellenére – a magyar átlagpolgár 13.500 $/fő-vel rendelkezik. Igaz, ekkorra az átlag-osztrák személyes jövedelme – éppen úgy, vesztes világháborúk, és a megszállás után – 28.000 $/fő-re nőtt.

Ezeket a tényeket a kelet-közép európaiak, hol szomorú beletörődéssel, hol felháborodott dühvel idézik. Holott, akár optimizmust is meríthetnének az adatokból: egy ország - történetesen Magyarország - átlagpolgárainak gazdagsága alig néhány évtized alatt megsokszorozódhat. És, ehhez még csak nagynak, népesnek, természeti kincsekben gazdagnak, és másokat leigázónak sem kell lenni. Éppen azok a kicsiny Nyugat-Európai országok gazdagodtak a leggyorsabban, amelyeknek sem gyarmatbirodalmuk, sem különleges természeti kincseik, sem hatalmas hadseregük nem volt. Még az is lehet, egykor éppenséggel szerencsétlenségnek tekintették, hogy lehetetlen bezárkózniuk, rá vannak kényszerítve a nemzetközi munkamegosztásra, és ki vannak téve a versenynek. A növekedésük forrása a termelékenység emelkedése volt, amely alapvetően két elemből táplálkozott. Egyrészt az emberi tőkébe való befektetésből, amely az iskolázottsággal, valamint a népegészség infrastruktúrájával volt arányos. A növekedés másik forrása: a fejlődést segítő gazdasági és politikai intézmények voltak. Ezek tettek a polgárokat a hétköznapokban szabálykövetővé, az üzletben tanulékonnyá, és a világra nyitottá.

A gyors növekedés és a demográfiai átmenet az országok egyes csoportjában, míg a lassú növekedés, és a demográfiai átmenet megtorpanása (a halálozási arány lecsökkenése, de a születésszám viszonylagosan magas szintje) más ország-csoportokban, a 20. század végére egy különös globális „fogyasztási piramis” kialakulásához vezetett. A 21. századba átlépve e fogyasztási piramis három - alapvetően eltérő problémákkal küszködő - szintre tagozódik. A piramis talpazatát alkotó 4 milliárd ember évi 2.000 $/fő-nél kevesebb – jelentős részük 1.000 $/fő-t sem elérő - jövedelemből igyekszik fenntartani magát. A piramis középén levő 2 milliárd ember 2.000-17.000 $/fő közötti jövedelemből próbál megélni. A piramis csúcsán, 600 millió ember, 17.000 $/fő-nél magasabb jövedelem – és az ezt tükröző fogyasztás - magasságából tekint le az alatt levőkre.

A 20. század elején a Föld átlagos lakója ritkán járt falúja határán túl. Az életéhez szükséges dolgokat – a termékeket, a munkát és a házastársat - születési helyéhez közel találta meg. A messze vetődött ismerősök beszámoltak ugyan távoli csodákról, vagy éppen borzalmakról, de mindezt meseként élték meg. A 21. század „globális falújában” azonban mindenki tud, - gyakran csak tudni vél - mindenkiről, mindent. Emberek tíz-milliói - ki szórakozásból, ki kényszerből – áramlanak távoli országokba évente. Milliók éhhalála és száz-milliók pazarló fogyasztása a 6.6 milliárd Földlakó szeme előtt zajlik. Ez is oka, hogy bolygó valamennyi lakosa a leggazdagabbak fogyasztási modelljét követné. Ám ez az - egyébként igazolható vágya - a 21. században ellehetetlenül. Az ember kitöltötte világának minden zugát, használatba vette minden erőforrását. „Minden emlős ezen a bolygón – fogalmazott a Mátrix című filmben Smith ügynök – ösztönszerűen egyensúlyt alakított ki természeti környezetével. Az ember erre nem volt képes. Egyre csak sokszorozta magát, és újabb területeket hódított meg. Végül a bolygó minden zugát elfoglalta és kezdte felélni minden erőforrását. Csak úgy tudna tovább élni, ha tovább tudna lépni. Van még egy élőlény, amely ugyanezt a növekedési mintát követte, egy vírus. Az ember ennek a bolygónak a betegsége. Önök a pestis.”

E sokkoló megfogalmazás nem alap nélküli: az emberiség ökológiai lábnyoma – a népességszám, a fogyasztás és a technológia jellegének szorzata - túlhaladta a Föld méreteit. 1900-ban az ökológiai lábnyom alig tette ki a Föld méreteinek 30%-át, és még a leggazdagabb társadalmaké is kisebb volt, az adott ország méreténél. 1980 táján azonban az emberiség ökológiai lábnyoma elérte a Föld méretét, és a 21. századba átlépve 50%-al meghaladja azt. Ezen belül, a leggazdagabb – saját mércéjük szerint egyébként környezettudatos - társadalmak ökológiailag messze túlterjeszkedtek saját területükön. Mi kelet-közép európaiak is éppen 21. században léptük túl saját országaink ökológiai határait. Vagyis, nemhogy a fogyasztási piramis csúcsán, a piramis alsóbb szintjein sem követhető a robbanásszerű növekedés 20. századi mintája.

A 21. században fellépő problémák (a szegénység, a kiszolgáltatottság, és az egyenlőtlenség egyrészről, a „túlfogyasztás” eredményezte életmód-katasztrófák, másrészről) a bolygó valamennyi lakosát eddigi - lehet nem szeretett, de megszokott – életformájának, és kultúrájának gyökeres módosítására kényszerít. A globális fogyasztási piramis talpazatát alkotó 4 milliárdnyi ember szegénysége – a történelmi és közgazdasági elemzések egyértelműen bizonyítják – saját tradicionális társadalmának intézményeire vezethető vissza. Ezek a társadalmak tehát nem azért szegények, mert „intelligenciájuk” alacsony, nem is azért, mert a gazdagabbak „kizsákmányolják” őket. Tradicionális gazdasági és társadalmi intézményeik nem teszik lehetővé a nekilendülést. Egyidejűleg van tehát szükség a növekedés felgyorsítására (a gazdasági és társadalmai reformok útján) és a demográfiai átmenet megvalósítására (szociális, és politikai reformok útján). Ez azonban a globális munkamegosztásba való bekapcsolódás, a végletes szabványosítás, a piac és a magántulajdon dominanciája, a - kialakult hagyományokkal szöges ellentétben levő - demokratikus hatalomgyakorlást, és az egyéni szabadság-jogok elfogadását követeli. Ennek hiányában a fejlődés útján elinduló országokat fogva tartja a „szegénységi csapda”.

A folyamat nehézségeit mutatja egy sor, modernizálódó – korábban sikertörténetként is tárgyalt – országok kudarca. Az elmúlt hónapokban került a média címoldalára Kenya - több évtizeden keresztül Afrika mintaállama. A 2007 végén a lezajlott „demokratikus” választásokat követően kitört törzsi zavargásokban – a közvélemény számára teljesen váratlanul – a szembenálló felek irtó-hadjáratba kezdtek egymás ellen. Mindenki érthetetlenül állott a történtek előtt, holott az események előre láthatók voltak. Az ország népessége az elmúlt 80 évben 2.9 millióról 37 millióra növekedett. 2007-ben egy átlagos kenyai nő több mint 5 gyereket hoz világra – az európai átlag 1.6 - akik közül 4 felnő. Az átlagéletkor 18 év, és a férfi-népesség 35%-a 15-29 év közötti. Ez a fiatal, viszonylagosan képzett, mégis munka-, és jövő-nélküli, ezért frusztrált, és robbanásveszélyes korosztály 15 éven belül a jelenlegi 5.7 millióról 8.1 millióra nő. A helyzetet súlyosbítja a városiasodás globális trendje. A gyorsan növekvő népesség – a falun nem találva munkaalkalmat - a városokba tódul. A városlakók aránya a fejlődő világban is eléri az 50%-ot. Ám ezek a városok nem szervesen, hanem rákos daganatként növekednek. Emiatt rendkívül kiszolgáltatottak a környezeti változásoknak (globális felmelegedés), vagy a társadalmi zavaroknak (háborúk, válságok). A sérülékeny állami intézményrendszer könnyen megroppan: ilyenkor a civilizáció szétesik, és elborzasztó események mennek végbe.

A világ 2 milliárd feltörekvő polgárának – közéjük tartozunk mi kelet-közép európaiak is – a helyzete más szempontból ellenmondásos. Kiléptek a nemzeti nyomorból, és bekapcsolódva a globális gazdaságba esélyt kaptak a felzárkózásra. Életfeltételeik folyamatosan javulnak, helyzetüket mégis kilátástalannak érzik. A szorítónak érzett szűkösség további enyhülését csupán a fogyasztás növelésétől remélik. Ám mindenki a nálánál gazdagabb nemzetekkel, térségekkel, szakmákkal és személyekkel veti össze magát. Így a szemet-szúró különbség „lenullázza” elégedettségünket. Ezért érzi magát - életét a gazdagok szemüvegén keresztül szemlélő - Kelet-Európa becsapottnak. A következmény: mindenütt előre törnek az „anti-globalista”, „anti-kapitalista” és „anti-liberális” jelszavakat használó – valójában megvalósítható koncepció nélküli – populista politikai irányzatok.

Az országok e széles csoportjának – Ázsia, Dél-Amerika, és Kelet-Európa társadalmainak - felzárkózása a 21. században ugyan töretlenül folytatódik, ám az átlagpolgár ebből csak azt veszi észre, hogy társadalmán belüli jövedelem-különbségek nőnek, közben a gazdagabbaktól elválasztó szakadék nem csökken. Ezért egyre nehezebben fogadják el a történelem által, a felzárkózókra kényszerűen kirótt feladatokat: a fegyelmet, a kemény munkát, és a lemondást. A politikai váltógazdaság keretében egymást követő kormányok saját ígéreteik, és a körülmények nyomására sodródnak. Kelet-közép Európa – beékelődve a feltörekvő ázsiaiak és a már beérkezett Nyugat-Európaiak közzé – egyre ingadozik a veszélyekkel teli, de lehetőségeket jelentő nyitás, és a biztos leszakadást jelentő bezárkózás között.

A piramis csúcsának 600 millió módos polgára – az alul lévők számára érthetetlen módon - szintén boldogtalan és depressziós. Pedig a 20. század „boldogság-szintjük” folyamatos emelkedését hozta. Ám, nagyjából a 70-es évek elején, - 20 ezer $/fő nemzeti jövedelem táján – a pénz (és a fogyasztás) boldogság-generáló hatása váratlanul lecsökkent. A fejlett társadalmakban a nemzeti jövedelem folyamatos növekedése ellenére az önmagát boldognak tekintő emberek aránya évtizedek óta nem emelkedik. Ez arra utal, hogy a „jól-lét” egyre kevésbé a jövedelemtől, inkább az okosan megválasztott életmodelltől függ. A többség azonban elégedettségét – részben a „választék-robbanás” miatt - még mindig a fogyasztáshoz köti. Ez a reakció különösen kelet-európai szemmel érthető. Amikor F. D. Roosevelt elnököt – az anekdota szerint – megkérdezték, milyen könyvet adna a szovjet polgárok kezébe, amely a napnál világosabbá tenné számukra a kapitalizmus felsőbbrendűségét, meghökkentő válasza ez volt: a Sears áruház katalógusát. Ma már bármelyik hazai bevásárló-központban is több millió termék - sok tucat TV-, mosógép-, számítógép-típus, legalább száz ing-, farmer-, ezernyi sampon-, tea-fajta, számtalan könyv, gyógyszer, bizsu, biztosítás, és banki szolgáltatás – közül választhatunk. A közgazdászok által készlet-egységnek (stock keeping unit – SKU-nak) nevezett „önálló” termékek köre időszámításunk táján legfeljebb 1000-ről, a múlt évi karácsonyi bevásárlásnál elénk táruló legalább 1 milliárdra nőtt. A korai elődök, és a jelenkor gazdagsága közötti különbséget nem a néhány-százszoros jövedelmbeli, hanem a megszerezhető választékbeli százezerszeres nagyságrend fejezi ki.

A választék-robbanás azonban különös – nem szándékolt - következményekre vezetett. Nőtt a vásárlásra kényszerűen fordítandó idő. Amit megnyertünk azzal, hogy hatalmas bevásárló-központokban vásárolhatunk, annak többszörösét veszítjük, amikor az áttekinthetetlenné szélesedett választékban keressük a nekünk éppen megfelelőt. Így a gazdag választék, ahelyett, hogy – mint korábban - elégedettségünket növelte volna, a valóságban frusztrálttá tesz. A pszichológusok által kognitív disszonanciának nevezett jelenség – döntéseinket követően meggyőzzük magunkat arról, hogy helyesen választottunk - az ellenkezőjére fordult. Hiába töltünk sok időt a vásárlással, hiába gyűjtöttünk össze minden lehetséges információt, még haza sem értünk, már azt gondoljuk – rosszul döntöttünk. Elégedetlenségünket azután újabb vásárlással igyekszünk enyhíteni. „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak – mondja A. Miller, Alku című darabjának főhőse - templomba mentek, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak.” Az emberek egyre növekvő százalékát jellemzik kényszeres vásárlóként: olyan terméket vesz meg, amire nincs is szüksége. Az ellenállhatatlan csábítások hatására tehát mind többen messze túllépik a lehetőségeiket. Az egyéni csődök száma megállíthatatlanul nő. Közben pedig, a megvásárolt dolgok – élelmiszer, ruha, lakberendezési tárgy, ajándék - legalább ¼-ét, használat nélkül kidobjuk. A végeredmény: a szinte áttekinthetetlen választék elbizonytalanít, a korlátlan fogyasztás lehetősége kielégületlenséget kelt, a végletekig felsrófolt elvárások teljesíthetetlensége pedig, depressziót szül.

A piramis csúcsán ezért érzik egyre többen - elveszett a jövő. Erre figyelmeztet a hirtelen meggazdagodottakat fenyegető „sudden wealth syndrome”, vagy az „affluenza” különös fogalmaival leírt személyiség-zavar terjedése. E „betegségeket” azonban sem a magas növekedési ütem, sem az újraelosztás nem orvosolja. A csúcsra értek számára, a ma még égetőnek érzett egyenlőtlenség gondja egyetlen – de nem-várt - módon enyhülhet, úgy hogy lényegtelenné válik. A vagyoni különbség elveszíti évezredeken keresztül „élvezett” prioritását. A jövedelmek különbségét egyre kevesebben tekintik súlyos társadalmi gondnak, hiszen boldogságuk alapvetően életmód-függő. A változásra utal különös életmód-mozgalmak térnyerése: önkéntes egyszerűség, a kommunalizmus,, a piacot kikerülő csererendszerek, és a wikinomics. Ám az új közösségek, és az új személyiség születése a gazdag társadalmakban sem konfliktus mentes.

A globális egyenlőtlenség orvoslását tehát az teszi oly bonyolulttá, hogy – ellentétben a korábbi korszakkal – egészen eltérő terápia szükséges a föld különböző régióiban. A 4 milliárd szegény problémája - nem lebecsülve az újraelosztó mechanizmusok jelenőségét - csak a növekedés felgyorsításával, és a demokrácia fejlődésével orvosolható. Bármely nemzetnek – a mai jómódúak mintájára – magának kell létrehoznia gazdagságát, és megvalósítani az egyenlőséget. Mindez azonban az – ellenmondásos hatású - piac, és a magán-tulajdon, illetve az egyéni szabadságjogok, és a politikai demokrácia intézményeinek függvénye. Hiába hát, a nagy szerencse (nyersanyagkincsek felfedezése), vagy a számolatlan külső támogatás, a nem-megfelelő kultúrával rendelkező egyént, közösséget, országot, az csak tönkre, és nem boldogabbá teszi.

A fogyasztási piramis felzárkózó milliárdnyi polgárának helyzete – látszólag - egyszerűbb: csak semmi lazítás, kemény munka, és - még egy ideig – lemondás. Cserében, a „boldogság-javak” bővülő választéka már csak kéznyújtásnyira van. A 20. század utolsó évtizedében született generációkat azonban nem lelkesíti a protestáns etika életprogramja. Ők – a globális média sugallta mintákat követve - élvezni akarják az életet: kevesebb felelősséget, rövidebb munkaidőt, és még több szabadságot akarnak. Nem vesznek tudomást arról: amíg nem értél a csúcsra, nincs megállás. Különös módon azonban, azok sem adhatják át magukat a gondtalan fogyasztásnak, akik már a csúcsra értek. Számukra a boldogság a fogyasztáson túl, az értelmes élet megtalálásában érhető el. A 21. század igazi kihívása, hogy a történelemben először most vetődik fel ez a kérdés nem néhány ezer, hanem sok-száz millió ember számára. Az új élet-program, az egyedi „boldogság-stratégia” kiformálása azonban a múlt mintáival való teljes szakítást követel.

Végső soron tehát a piramis mindhárom szintje ugyanazzal a problémával - a kultúra-váltás gondjával küszködik. A kultúrát azonban, nem úgy váltja az ember, mint a ruhát. A megszokott – nem feltétlenül szeretett - kultúra elveszítését az egyén halálként éli meg. Az új kultúra esélyt ugyan ad, de biztosítékot nem, az újjászületésre. Ezért érezzük, hogy ma, nemhogy a megoldásokat, még a feladatot sem látjuk világosan. Csak az világos, hogy - a nemrég elhunyt világhírű amerikai közgazdász - K. Galbraith, csaknem fél évszázaddal ezelőtt leírt gondolatai napjainkban igazabbak, mint akkor: „Berendezni egy üres szobát bútorokkal, egy dolog. Folytatni azt, és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk (mindenki számára) elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi, és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az éppen ilyen tragikus volna”. A 21. században azonban Galbraith mondanivalója már nem csak a gazdagok, hanem a feltörekvők klubjának két-milliárdnyi egyéne számára is megszívlelendőek: a valódi öröm, a fogyasztáson túl, a kultúra szférájában található.

Vissza a Beszélő többi cikkéhez