Kés, villa, olló...
Élet és Irodalom - LV. évfolyam 13. szám, 2011. április 1.

Michael Crichton regénye - Disclosure - egy szexuális erőszak különös sztoriját dolgozza fel, amelynek szaftos története elfedi a kiindulópontot: az amerikai vállalat távol-keleti üzemegységében elkészült berendezések nagy része - érthetetlen módon - használhatatlan. Tom, a férfi főszereplő, az okot akarja kideríteni, míg vetélytársnő „zaklatója" - Meredith - mindenáron igyekszik ezt akadályozni. Indítékára a történet végén derül fény. Meredith néhány hónappal korábban meglátogatta az üzemet, és - mivel a költségcsökkentés az egyik legfontosabb érv karrierje szempontjából - leállítatta az egyik légkondicionáló berendezést. Ám nem számolt - mert nem értett hozzá - azzal, hogy költségcsökkentése az üzemcsarnok „tisztaszobáját" tette működésképtelenné. A légkondicionáló ugyanis nem az ott dolgozók kényelmét, hanem a chipek összeszereléséhez nélkülözhetetlen tisztaságot szolgálta. A mérnök Tom a történet során több lesújtó megjegyzést tesz a marketingesekre: óriási a dumájuk, de fogalmuk nincs arról, miként működik egy gyár. Ha a marketinges szót politikusra cseréljük, szemünk előtt van az a típus, aki - mint Meredith - meg van győződve, hogy mindenhez ért, ám a valóságban nem képes felmérni tettei következményeit.

A történet a japán földrengést és cunamit követő fukusimai reaktor-szerencsétlenség kapcsán jutott az eszembe, amelynek híreiből az emberek azt olvassák ki: az atomreaktorok veszélyesek, és a nukleáris technika kockázatos. A valóságban azonban nem az atomtechnika veszélyes, hanem a döntéshozó ostobasága és társadalom tájékozatlansága; nem a nukleáris vagy a kémiai technológia kockázatos, hanem a vezetők felelőtlensége és az intézményekkel szembeni bizalmatlanság; nem a műszaki haladástól kell félteni az emberiséget, hanem az alkalmazók tudatlanságától és a politikai fanatizmustól. A közösséget érintő katasztrófák - legyen szó akár egy „megszaladó" atomerőműről, egy vállalati csődről vagy akár egy éhező afrikai törzsről - gyökere mindig társadalmi. A viselkedési kultúra, a politikai intézmények, az ismeretek szintje, a bizalom mértéke az, ami az egyik helyen zökkenőmentes működést biztosít, míg máshol robbanásveszélyes helyzetet idéz elő. Ettől függ, hogy katasztrófa esetén bíznak-e az emberek egymásban és az intézményekben, elhiszik-e a hivatalos tájékoztatást, fegyelmezettek és egymást segítik - mint most Japánban -, vagy fosztogatnak és erőszakoskodnak, mint történt ez a világ más pontjain.

A katasztrófákat - első pillantásra - gyakran egyéni ostobaság idézi elő. Vegyünk két - egymástól látszólag - távoli példát. A csernobili reaktor robbanása egy rosszul megtervezett és felelőtlenül végrehajtott kísérlet következménye. A kísérletet végzők - az „egyszerűség" kedvéért - kikapcsolták a biztonsági rendszert, és a szolgálatban levő mérnökök nem voltak tisztában azzal, mi is megy végbe a reaktorban. A Barings Bank esetén, egy bróker - Nick Leeson - a központtól tízezer kilométerre, egy szingapúri irodában kijátszva a belső ellenőrzést, „eltőzsdézte" a bank egész vagyonát. Ám még ezekben az esetekben is, amikor az összeomlást közvetlenül kiváltó ok az egyéni felelőtlenség, a katasztrófát előidéző viselkedés a szervezeti kultúra szabályaiból - a kiválasztás, az ösztönzés és az ellenőrzés gyakorlatából - következett.

A valóságban a katasztrófa sok személy és több szervezet közös „alkotása". Az 1979-es pennsylvaniai, Three Mile Island-i atomerőmű-balesetet - amelynek alapján a Kína-szindróma című film is készült - az üzemen belüli szervezetlenség, az operátorok gyakorlatlansága és a vállalat vezetőinek felelőtlensége idézte elő. A Mexikói-öbölben tavaly felrobbant olajfúrótorony katasztrófáját - amely tizenegy munkás halálát és sok milliárd dollár kárt okozott - sem egyetlen meggondolatlan döntés, hanem több, egymástól függetlennek látszó és elszigetelt kockázati tényező együtthatása idézte elő. Ebben közrejátszott az együttműködő szervezetek kommunikáció-képtelensége, a közvetlen menedzsment késlekedése, a vállalat felső vezetésének hibás probléma-felismerése, az állam, a tulajdonos és a működtető szervezet ellenőrzésének alacsony színvonala. A katasztrófák végső oka tehát nem elszigetelt egyéni ostobaság, hanem mindig „rendszerhiba". A nukleáris, a kémia és a biológiai eszközöket magában foglaló komplex mérnöki alkotások - egy atom- vagy vízi erőmű, egy olajfúrótorony vagy egy vegyi gyár - mindig rejtenek társadalmi kockázatot, amelynek mértéke arányos az alkalmazott technológia és az alkalmazó társadalom fejlettségbeli különbségével.

A társadalom akkor szembesül a katasztrófával, amikor az addig szabályozottan működő rendszer „elszabadul". Fukusimánál a baleset közvetlen kiváltó oka kettős természeti katasztrófa, a földrengés és az azt követő cunami volt. A rendszer túlélte az elsőt, sőt a másodikat is, de a kiegészítő rendszerek felmondták a szolgálatot. Ez vezetett arra, hogy a reaktor túlhevült, a magas hőmérséklet miatt hidrogén keletkezett, amely a levegővel érintkezve robbanás-veszélyes elegyet alkotott, majd valóban felrobbant. A műszaki rendszerek esetén azonban már a tervezés és a megvalósítás idején - ha átgondolatlan döntéseket hoznak, mint a regénybeli Meredith, vagy elvtelen kompromisszumokat kötnek - létrejöhet a későbbi katasztrófa lehetősége. A veszélyhelyzetet ilyenkor a „normális" működtetés is előidézheti. Alig három-négy éves lehettem, amikor anyám először, majd még sokszor elmondta: „Kés, villa, olló, gyermek kezébe nem való". Ezt a mondókát - mert igaznak éreztem - én is elmondtam gyermekeimnek: a felnőttek hétköznapi eszközei csak bizonyos „érettség" esetén adhatók gyermekek kezébe. Ám vonatkoztatható-e ez a mondás „premodern" társadalmakra is?

A gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb katasztrófája az indiai Bhopal vegyi gyárában történt baleset volt, amelynek következtében csaknem harmincezren haltak meg, és legalább ötszázezren betegedtek meg súlyosan. A vizsgálatok kiderítették, hogy a gyár - amely egyébként problémák nélkül működött az Egyesült Államokban - Indiában több összefüggő ok miatt vált veszélyessé. A biztonsági beruházásokat - takarékossági okok miatt - szűkre szabták, a gyárban a technológia karbantartása hiányos volt, a működtető személyzet ismeretei és gyakorlata elmaradt attól, ami az adott technológia veszélytelen üzemeltetéséhez szükséges lett volna. A városka lakói semmit nem tudtak az üzem működéséről, és nem készültek fel az efféle vészhelyzetekre. A felelőtlenség, a tudatlanság és a szakszerűtlenség így idézte elő az egyébként elkerülhető társadalmi tragédiát. Ahhoz tehát, hogy egy társadalom képes legyen hatékonyan és kockázatok nélkül alkalmazni a modern technika eszközeit, bizonyos „érettséget" el kell érnie. Ám megállapítható-e, hogy egy ország megfelelően „érett-e" az ilyen eszközök kockázatmentesen üzemeltetésére? A kérdés kényes, de nem megválaszolhatatlan.

Már több évtizede egy sor nemzetközi szervezet végez olyan felméréseket - és az eredményeket rendszeresen nyilvánosságra hozza -, amelyek a társadalmak „érettségének" megállapítására alkalmasak. (Ha a kedves olvasó beírja a Google-ba „worldwide governance index", „democracy index", valamint „corruption perception index", akkor a világ több mint száz országának „érettségi" listájára találhat. Az indexek legfontosabb összetevői: a polgárok részvétele a közügyekben, a kormányzat hatékonysága és stabilitása, a törvények hatalma, a választások szabadsága, az egyéni szabadságjogok, az állam átláthatósága, a politikai kultúra szintje és a korrupció mértéke.) Ezekből az adatokból - mint a vállalatok minőségi tanúsítványát jelentő TQM - képezhető a „Felelős Kormányzás Index" (FKI), amely egy adott társadalom modernitását jelző „tanúsítványának" tekinthető.

A százötven-kétszáz ország FKI-adatait tartalmazó listák „élbolyában" az észak-európai államok - Svédország, Dánia, Norvégia - találhatók. A második tíz között Nyugat-Európa, Észak-Amerika társadalmai foglalnak helyet. A listán Japán az élmezőny közepén- a tizenötödiktől a huszadikig - található. Hazánk - a többi kelet-közép-európai ország társaságában - a középmezőny elején, az ötvenedik és a negyvenedik közötti hely valamelyikét foglalja el, míg Oroszország a hetvenedik, Ukrajna pedig a századik. A sort néhány afrikai, ázsiai és dél-amerikai állam zárja. Némi egyszerűsítéssel, a listán a harmincadik hely előtt találhatók országok egészében „felnőtteknek" tekinthetők. Ez azt jelenti, hogy társadalmi intézményeik, politikai rendszerük, termelési kultúrájuk, az intézmények iránti bizalom, a képzettség, a polgárok társadalmi aktivitása és fegyelme eléri azt a szintet, hogy az atomenergetikai, a biológiai és a kémiai (ABC) eszközöket - megfelelő biztonsági rendszert kiépítve - veszély és kockázatok nélkül alkalmazzák. A listák harmincadik és hetvenedik helye között található az országok számára viszont - ide sorolhatók Közép-Európa rendszerváltó társadalmai - az ABC-eszközök használatánál kiemelt óvatosság indokolt. Egy személyes élményem: még a 70-es években egy gyárigazgató mesélte, hogy a vállalat hosszabb keresés után vett egy svájci berendezést, amelyről mindenki azt állította, nem romlik el. Az üzembe állítást követően azonban a gép leállt. Telefonhívásra azonnal megérkezett a szerelő, és megjavította. Amikor az eset már harmadszor ismétlődött meg, az igazgató szemrehányást tett a svájci szerelőnek a folyamatosan elromló „elromolhatatlan" gép miatt. „Amíg maguknál ilyenek a WC-k - mondta svájci -, ez a gép mindig el fog romlani."

Az FKI-lista hetventől és százhúszig található helyeit elfoglaló országoknak viszont csak különleges feltételek biztosítása és rendszeres nemzetközi ellenőrzés mellett, illetve a társadalom adott területre vonatkozó figyelmének és gyakorlatának fejlesztése esetén javasolható az alkalmazás. A probléma azonban éppen az, hogy ezek az országok előszeretettel igyekeznek ugyan - akár presztízsberuházásként - megvalósítani ABC-komplexumokat, de közben élesen ellenzik a nemzetközi ellenőrzést. Végül a 120. helytől az országok magas kockázattal kényszerülnek szembenézni az ABC-eszközök alkalmazásánál. Számukra csak folyamatos és a társadalmi ellenőrzésre vonatkozó szabályok tekintetbevétele esetén volna javasolható ilyen műszaki rendszerek alkalmazása.

Ha az FKI tükrében szemléljük a fukusimai katasztrófát, egyszerre találhatunk bátorító és elgondolkoztató mozzanatokat. A japán társadalom a felelős kormányzás indexe (FKI) alapján a világ „felnőtt" társadalmai közzé tartozik. A japánok - ez persze nemcsak az FKI, hanem a japán kultúra következménye is - meghökkentően fegyelmezetten és együttműködően viselték el a modern körülmények között szinte elképzelhetetlen megpróbáltatásokat. Az alacsony indexű államokban - illetve az ilyen térségekben, lásd Katrina hurrikán esete - a katasztrófát rendre fosztogatás súlyosbította, és a gyengék (gyermekek és nők) elleni tömeges erőszak követte.

Elgondolkodtató azonban, hogy még a „felnőtt" társadalmak is milyen sebezhetők a veszélyhelyzet kezelése szempontjából. A katasztrófa általában - és különösen abban a mértékben, amely a japán társadalmat érte - szokatlan kihívást jelent a társadalom irányítói számára. Soha nem volt olyan szükség erős, asszertív és magabiztos vezetésre, mint éppen a katasztrófa kezelése során. Ebben a tekintetben - sok értékelés szerint - a japán kormány nem vizsgázott igazán jól: hiányzott a nyílt és összehangolt kommunikáció, a gyors és hatékony segítség. Könnyebb persze a távolból - székben hátradőlve - megítélni a helyzetet, mint a körülmények sürgető nyomására és a helyzet súlyosbodásának fenyegetésével szembenézve döntéseket hozni. Gondoljunk csak arra, hogy a vörösiszap-katasztrófa idején - amelynek mérete és súlyossága eltörpül a fukusimai katasztrófa mellett - milyen összevisszaság mutatkozott a tájékoztatásban, és mekkora összevisszaság az intézkedésekben. A fejlett társadalmaknak fel kell készülniük a vészhelyzetekre, amelyekben addig kevésbé alkalmazott készségekre van szükség: kezdeményezőkészségre, kommunikációra és együttműködésre.

A katasztrófa nyomán napvilágra került adatok azt is mutatják, hogy még a magas felelősségi indexű társadalmakban is érzékeny terület a komplex rendszerek ellenőrzésének szabályozása. Japánban - és ez lehet a helyzet más országokban is - túl szoros a kapcsolat a kormányzat, az állami szervek és az iparág vezetése között. Alig egy hónappal a földrengés előtt a japán kormány ellenőrizte a fukusimai erőművet. A vizsgálat során napvilágra került szinte valamennyi - a földrengés, illetve az azt követő cunami során valóságosan bekövetkezett - hiba. Megállapították, hogy „a karbantartás irányítása nem megfelelő, és az ellenőrzés minősége is elégtelen volt". Mindezek ellenére jóváhagyták a legöregebb reaktorblokkok élettartamának tízéves meghosszabbítását. Egyértelművé vált, jobban szolgálja a társadalom érdekét, ha a szabályozók és a szabályozottak egymástól függetlenek, és mindegyik a saját szerepét játssza: az iparág a hatékony működtetésben, az állam, mint szabályozó, a kockázat minimumra csökkentésében legyen érdekelt.

A katasztrófa különleges követelményt támaszt a társadalmi kommunikáció iránt. A társadalom elvárja az elfogulatlan és objektív tájékoztatást, ugyanakkor minden információ pánikszerű reakciókat válthat ki. Az alacsony felelősségi indexű társadalmakban ezért - mint az éppen a csernobili katasztrófa során történt - a hatalom és a társadalom homlokegyenest ellentétesen szemléli a helyzetet. A hatalom a „tagadás" álláspontjára helyezkedik, és csak azt ismételgeti: a sugárzás veszélyességével kapcsolatos minden híresztelés hazugság, az embereket még a „zóna" környékén sem fenyegeti semmi veszély. A társadalomban viszont „radiofóbia" alakul ki. Az átlagembernek a hírekre adott ösztönszerű reakciója: a katasztrófa színhelyétől való távolságtól függetlenül félnek akár egyetlen falatot enni, egyetlen csepp vizet inni vagy egyszerűen belélegezni a levegőt, mert halálos veszélyben érzik magukat. Ennek jelei - rémhírként - a hazai vörösiszap-katasztrófa idején is felbukkantak.

A magas felelősségi indexű társadalmakban az intézmények átláthatóan és ellenőrizhetően működnek. A hibás és felelőtlen döntések - pl. a szükséges beruházások megspórolása, az ellenőrzések elmulasztása, a hibák eltussolása vagy a képzési idő lerövidítése - megelőzhetők. De a nyilvánosság figyelme itt sem nem lankadhat: a gazdasági vállalkozások vezetői és a hivatásos politikusok is hajlamosak rövid távú érdekeiket a biztonság elé helyezni. A társadalmi támogatás növelése érdekében pedig a befolyásos civil mozgalmak is szakszerűtlenül és „törzsi" érdekek alapján közelítik meg a helyzetet. Fennáll a veszélye, hogy a politikus - miként Meredith a malajziai üzemben - kihúz, elhagy, elhalaszt lényeges - katasztrófa-helyzetben életbevágó - beruházásokat, mert az adott pillanatban az tűnik fontosnak. Ezzel együtt a Japánt ért természeti és műszaki katasztrófáknak volt egy fontos tanulságuk: még mindig több félnivalónk van a természet erőitől, mint az atomenergia veszélyeitől.