Hogyan tegyünk tönkre egy nemzetet?
Élet és Irodalom - LVI. évfolyam, 32. szám, 2012. augusztus 10.

A meghökkentő cím két neves kutató – D. Acemoglu és J. Robinson – nemrég megjelent művének – Why nations fail? (Miért „csődölnek be” nemzetek?) – olvasása közben ötlött fel bennem. A szerzők – eltérően a „Nyugat” hanyatlását vizionáló írásoktól – az egyes konkrét társadalmak kudarcának okait vizsgálták. Miért van az – tették fel a kérdést –, hogy egy sor ország, történelmi erőfeszítései eredményeként, végül is átlépi a gazdag, a demokratikus és a szabad társadalom kapuját, mások viszont biztató kezdet, óriási áldozatok és mérhetetlen szenvedés dacára, vakvágányra futnak? Az egyes nemzetek balsorsának okát – szerintem helyesen – nem a történelmi véletlenekben, hanem az uralkodó elit mohóságában és ostobaságában fedezik fel. A sikert ún. inclusive, a kudarcot az ún. extractive intézmények kialakulásával magyarázzák. Az utóbbi egy szűk elit által kisajátított politikai és gazdasági hatalomra utal, míg az előbbi – szándéka, tehetsége és teljesítménye alapján – mindenkinek biztosítja nemcsak a részvételt, de az előrejutást is a politikában, a gazdaságban.

Számunkra az teszi különösen érdekessé a művet, hogy a „miért” mellett a „hogyan” – még izgalmasabb – kérdése is megválaszolhatóvá válik. A könyvből ugyanis kiolvasható a társadalom „tönkretételének” forgatókönyve. A kudarc felé vezető út első állomása: a politikai hatalom kisajátítása és a társadalom többségének abból való kizárása. Ezt a törvények hatalmának hatályon kívül helyezése követi, ami lehetővé teszi, hogy a hatalom birtokosai bármit megtegyenek. Az így létrejövő extractive politika intézményrendszer-bázisán egy új – kizárólag a hatalmi csoporthoz hű – elitet hoznak létre. Végül, mind a döntéshozókat, mind magukat a politikai szabályokat kivonják a versenyen alapuló szelekció hatálya alól. Így a politikai rendszer képtelen lesz tanulni a hibáiból, és ezzel a társadalom is elveszíti adaptációs képességét.

A kizárólagos politikai hatalmat azután kiterjesztik a gazdaság területére. A nemzet erőforrásait az új elit kisajátítja, és a hozzá közel álló – vagy általa „kinevezett” – oligarchia magánvagyonává „alakítja”. A legfontosabb döntéshozó posztokat elfoglalják, a közös vagyon ellenőrzésének szervezeteit megszállják vagy megszüntetik. Ezzel a társadalom közös vagyonának a regnáló hatalmi elithez hű oligarchia kezébe való átjátszása elől az utolsó akadály is elhárul. További biztosítékként a törvények rendszerébe olyan elemeket illesztenek, amelyek lehetővé teszik az uralkodó elitnek, hogy bármikor bármilyen vállalkozás vagyonát ellenőrzése alá vonhassa vagy kisajátíthassa. Míg a dolgok „normális” rendjében a fékek és az ellensúlyok a hatalom korlátját képezik, ne tehessen meg bármit, addig az extractive intézményrendszerben a fékek és ellensúlyok éppen az adaptív változásokat teszik lehetetlenné.

Az extractive intézményrendszer kiépülését a média megszállása követi. Az alternatív véleményeket elhallgattatják, és lehetetlenné válik a társadalom valóságos helyzetének bemutatása. A kutatás és az oktatás intézményrendszerében végrehajtott „elitcsere” következtében eluralkodik a félelem légköre. Az emberek hajlanak arra, hogy a hatalom által előírt nézeteket, eszméket, gondolatokat kritika nélkül elfogadják. Az új elit által preferált ideológiát állami szintre emelik, és kizárólag ezt lehet hirdetni és tanítani a szellemi újratermelés minden szférájában, kezdve az óvodától, az általános iskolán keresztül egészen az egyetemekig. Mindezt betetőzi a képzési rendszer olyan átalakítása, amely a hatalmi elit tagjainak – képességtől függetlenül – karriert biztosít, míg széles társadalmi osztályok felemelkedését lehetetlenné teszi. Az anyagi és szellemi források elvonása a mobilitás csatornáinak bezárulásához is vezet. Így az alávetett társadalmi többség felemelkedése lehetetlenné válik, és egy szűk elit egyszerűen kizsigereli a társadalmat.

Az elmúlt két év változásainak történelmi jelentősége a felrajzolt forgatókönyv tükrében ítélhető meg igazán. Nézzük tehát a maga teljességében a rendszert, amelyről a hatalmi piramis csúcsán és alacsonyabb szintjein – Madách szavaival – egybehangzóan azt állítják: „Be van fejezve a nagy mű, igen, / A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig eljár tengelyén, / Mig egy kerékfogát ujítni kell.”

1. Az intézményes hatalommegosztástól vissza a korlátlan személyi uralomhoz

Amiként a „rendszerváltás” folyamata pontosan rekonstruálható az 1987–1997 között zajló intézményi változások alapján, éppen így a „fülke(ellen)forradalom” is egyértelműen azonosítható az elmúlt két év „intézménycseréivel”. A törvényhozás alapvető iránya: kiiktatni az összes intézményes kontrollt, és a hatalmat annak legfelső birtokosához lojális, csak tőle függő személyek kezébe helyezni. Az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése az első ellenkezésnél, az MNB „megfenyítése” az ellenállása okán, a bírák korai nyugdíjazása feltételezve esetleges vonakodásukat, mind a „nem tűröm az ellenkezést” logikájából fakad. Ahol két éve még – gyakran rosszul és alacsony hatékonysággal működő – testületek működtek, ott ma korlátlan és ellenőrizhetetlen hatalommal felruházott, kinevezett személy az úr. Ez a személy pedig legitimitását kizárólag a hatalmi piramis csúcsán trónoló Úrtól nyeri, így tudatában van: csak addig marad posztján, amíg a „főfőnök” bízik benne.

Ezzel a változással a „rendszerváltás” nyomán született polgári intézményi rendszer – az egymást ellenőrző és ellensúlyozó, együttműködésre és együtt döntésre kényszerített, átláthatóan, beszámoltathatóan és számon kérhetően működő testületek hálózata – minőségileg fokozatosan leromlott. Ez az irány azért olyan veszélyes, mert az állam végső „tulajdonosai”, a választók, szerte a világon a gyakorlatban lemondtak megbízott képviselőik folyamatos ellenőrzéséről, sőt, még alapvető jogaikat – a választásokon kinyilvánítani akaratukat – is egyre csökkenő lelkesedéssel gyakorolják. Ebben a helyzetben az átláthatóság, ellenőrizhetőség és a felelősségre vonhatóság intézményes biztosítékainak különösen nagy a jelentősége. Nos, éppen ezek a jogok sérültek alapvetően Magyarországon az elmúlt két évben.

2. Atörvények hatalmán alapuló jogrendből vissza az uralkodói kegy felé

„Az egyházak működésének lehetővé tétele nem jog, hanem kegy” – fogalmazott az egyházi törvény vitája során, Lukács Tamás KDNP-s képviselő. Nézete szerint nem a hívők maguk, hanem az uralkodó politikai kurzus kompetens dönteni a hit gyakorlásáról, és ez ellen nincs fellebbezés. A jogrendszer evolúciója még a XIX. században elvezetett a „polgárok alapítanak, a bíróság ellenőriz, az állam regisztrál” kormányzási filozófiához. Ennek lényege, hogy a hatalom nem minősítheti a polgárok kezdeményezéseit aszerint, hogy az – szerinte – társadalmat építő vagy „csak” egyéni érdeket támogató volna, így joga sincs ennek alapján tiltani azt. Ez a „működési mód” vezérli a közösség életét, és az ettől való eltérés csak kivétel. Így működik a törvények hatalma (rule of law), amely nem tévesztendő össze a törvények útján történő uralommal (rule by law). Az ugyanis, hogy a hatalmat gyakorlók törvényeket hoznak mindenre, amit tenni akarnak – gondoljunk csak az elmúlt két év számtalan „Lex ilyenjére és olyanjára” – nem a törvényesség útja. Ezért érzi az állampolgár a stabil és kiszámítható törvényi környezet helyett, hogy a hatalom kiszámíthatatlan szeszélye veszi körül, amelyben „bármi és annak az ellenkezője” is megtörténhet. Mindezt „kiegészíti” a médiumok megrendszabályozása és az – elvileg pártatlan és független – közmédia megszállása, munkatársainak megfélemlítése.

3. A nyilvánosság kontrolljával zajló testületi döntésektől vissza a parancsvégrehajtók számon kérhetetlen döntései felé

A felelős kormányzás alapelve: az államot – miként a részvénytársaságokat is – egymást ellenőrző, megosztott hatalmú testületek kormányozzák. Az elmúlt két évben visszatért az a politikai modell, amelyben a döntési jogokat közvetlenül a hatalmi piramis csúcsán elhelyezkedő vezér, illetve a magukat mindenhatónak képzelő megbízottai gyakorolják. Ezzel a társadalom minden szintjén, szinte minden szervezetben a hatalommegosztás helyett centralizálás, testületek helyett kinevezett egyének, független szakemberek helyett pártkatonák, a polgárok részvételének támogatása helyett a beleszólni akaró választók és a szakemberek „elhessegetése”, az átláthatóság helyett szándékosan áttekinthetetlenre alakított szervezeti formák váltak uralkodóvá. Ebben a döntési rendszerben zajlik a társadalom közös vagyonának – sokszor az államosítás ürügyén – az Fideszhez hű oligarcháknak való átjátszása, gondoljunk csak a földterületek újraosztására vagy az államnak a kisajátításokban ellenőrizhetetlen jogokat biztosító törvények elfogadására.

Ezt az áttekinthetetlenséget erősítette, hogy az új alkotmány működésével és a sarkalatos törvényekkel kapcsolatos jogrendbeli változtatások számottevő része – megsértve a törvényalkotás megszokott rendjét – a „saláta-törvény” módszerét követve, hol itt, hol ott bukkant elő, kikerülve a parlamenti vitát és csorbítva az ellenőrzés jogát. A zárószavazás előtti lényeges – és a megfontolást lehetetlenné tevő – módosítások módszerével az önkény szeszélye lett törvényesítve. A második félidőre ugyan átgondoltabb jogszabályalkotást ígért Rogán Antal, ám – minthogy két éven keresztül ő maga testesítette meg az önkény szeszélyét – ez az ő szájából pusztán azt jelenti: ha szükséges, habozás nélkül nyúlnak ehhez az eszközhöz. A következmény: átláthatatlan és egymás hatását lerontó törvények káosza. A megnyirbált jogkörű Alkotmánybíróság sem a parlamenti „törvénygyárnak”, sem a törvény alkalmazóinak – a vállalkozásoknak, az egyesületeknek, az egyházaknak, a szervezeteknek és az egyes állampolgároknak – nem szolgálhat végső „minőségellenőrként”.

Nem maradt szinte egyetlen olyan független intézmény sem, amelyhez a társadalom tagjai fordulhatnának válaszért: vajon, az őket érintő törvény alkotmányos-e vagy sem? Ilyen módon – a parlamenti vitát, a széleskörű társadalmi egyeztetést és a szakmai kritikát kikerülve – hagyták jóvá az életünket és a jogrendet alapvetően meghatározó törvényeket. Így kerültek a parlament elé olyan, az EU különböző intézményei és testületei által egyébként „elmeszelt” törvények is, mint a média‑, az MNB-re vonatkozó, a választási stb. törvények. Tipikus eset, hogy a benyújtók egyáltalán nem ismerik az általuk beterjesztett törvényt – mint Hollókő polgármestere, Szabó Csaba fideszes képviselő a „Lex Klubrádiót” – így csak a „kézbesítő” szerepét töltik be. Mindez azt jelenti, hogy a társadalom alapvető átalakítását eredményező törvényeket gyakorlatilag kivonták minden társadalmi ellenőrzés alól.

4. Aszakértelmen alapuló kiválasztódástól vissza a lojalitáson alapuló „elitcsere” felé

A polgári társadalom normális rendje a kormányváltásokat követő kádercsere. Ám ezek – „a hullámok nem csapkodnak a tenger mélyén” elve szerint – csak meghatározott posztokra és a kormányzati pozíciók kis részére korlátozódnak. A rendszerváltást követően hazánkban nagyobb kilengések kísérték a kurzusváltásokat, ám még ezekkel összevetve is szembetűnő, hogy az elmúlt két év során, minden szinten és minden intézménynél – az OVB-től kezdve, a Média- és a Költségvetési Tanácson keresztül egészen az Alkotmánybíróságig – totális csere történt. Az első pillanattól – szinte a katonai puccsok stílusát követő módon – megállíthatatlanul zajlott a „kádercsere” a kormányzat legfelsőbb szintjei­től egészen az önkormányzatok szintjéig. A folyamat azután átterjedt az összes kulturális, gazdasági és adminisztratív szervezetre. Végül, politikailag „érzékeny” poszttá minősült bármely önkormányzati, médiabeli, sportszövetségbeli vagy iskolaigazgatói, sőt tanári vagy óvónői állás. Kezdetben még úgy tűnt, egy állás betöltéséhez a Fidesz-tagság a „belépő”. Ám, kiderült, a tagsági igazolvány sorszámánál fontosabb, a kézben tarthatóság. És a hatalom nem állt meg ott, hogy elzavart embereket: a végkielégítésként – gyakran a szabadságmegváltásért – adott pénzt 98 százalékkal megadóztatták, majd az elbocsátott „után nyúltak”, és megakadályozták elhelyezkedését.

Ami zajlik, az nem egyszerűen „kádercsere”, hanem egy új hatalmi elit „kinevezése”. Csakhogy, mint egy sokat látott és több „rendszert” átélt, cinikus megfigyelő fogalmazott: „egy csürhéből nem lehet két garnitúrát kiválasztani”. Emiatt az elitváltás sikere azon múlik, milyen morális alapra építik az új uralkodó osztályt. Az elmúlt két év alapvetően arról szólt: mindent szabad addig, amíg nem ellenkezel a „főnökkel”, és ellentmondás nélkül teljesíted parancsait. Az elmúlt két év során gyakran került szembe egymással az erkölcsi ítélet és a szeszély diktálta döntés. Orbán Viktor, amikor választania kellett a hatalmi logika és a morál elvei közül, mindig a hatalmat részesítette előnyben. Világossá tette: amíg követsz, minden megengedett, ahogy ellenkezel, véged.

5. A gondolatszabadság liberális eszméitől vissza a tekintélyelvű, vallási ideológia által vezérelt társadalom felé

Orbán Viktor gyakran beszél összevissza, de gondolataiban van rendszer: egy homogén, nemzeti és keresztény kultúrájú társadalom víziója. Számtalan nyilatkozata egyértelműen tanúskodik arról a szándékáról, hogy visszaállítsa a keresztény vallás egyeduralkodó szerepét, valamint hogy kulturálisan homogén társadalmat hozzon létre. A fejlődés kívánatos irányaként a szekuláris társadalomtól, a sokféle családmodelltől, a nemzetek közösségébe integrálódó nemzettől, a tudományos világfelfogástól való eltávolodást és a vallás által irányított társadalom, a hagyományos (keresztény) családmodell, a homogén nemzetállam és a hit világfelfogása felé történő elmozdulást hirdeti. Ám ez az ideológiai modell még csak nem is az újkor elejét, hanem a középkort idézi. A XXI. században minden erőszakos homogenizációs próbálkozás – jelentkezzen bármilyen vallási, politikai vagy ideológiai köntösben – szembeállítja a társadalom tagjait életmódjuk, életfelfogásuk és kulturális hagyományaik szerint. Ám még ennél is ijesztőbb: szükségszerűen szembeállítja az adott társadalmat a környező társadalmakkal és nemzetekkel. Ennek legenyhébb következménye a kölcsönös gyanakvás feléledése, ami korlátokat állít a gazdasági és kulturális együttműködés elé. Ám a következmények – Európa története erről tanúskodik – ennél jóval súlyosabbak és beláthatatlanabbak is lehetnek.

A XX. század során sokféle irányból, különféle hagyományokat követve, azonos intézményi szerkezetűvé formálódott Európa. Ez a modell sikert – gazdagságot, szabadságot és békét – hozott a kontinens számára. Ezt vették át a Kelet- és Közép-Európa „rendszerváltó” társadalmai. Ma azonban Európa azzal kénytelen szembesülni, hogy egyes országokon belül a hatalomhoz juthatnak olyan politikai irányzatok, amelyek készek és képesek az intézményi evolúció visszafordítására. D. Acemoglu és J. Robinson könyve abból a szempontból fontos, hogy nyomon követhetővé teszi az európai intézményrendszer szétesésének lehetséges folyamatát. Ennek alapján állítható: az elmúlt két év következményeként az Orbán Viktor vezette Fidesz politikai értelemben eljutott Európa határához. Az intézményrendszerben zajló visszarendeződés hatása jóval súlyosabb és messzebbre ható, mint az egyes elhibázott törvények, az egyedi rossz döntések, a sokakat hátrányosan érintő megszorítások vagy akár a hatalom arrogáns gőgje.