Váteszek és lóvá-teszek


A biztonsági öveket a halállal végződő autóbalesetek számának csökkentésére rendszeresítették. Egy évtizednyi működés után a szakemberek megvizsgálták a hatását, és különös eredményre jutottak: a biztonsági övek bevezetése, nemhogy csökkentette volna, inkább növelte a halállal végződő balesetek számát. A magyarázat: korábban, az embereket a gyorshajtástól visszatartotta a félelem, hogy balesetet szenvednek. A biztonsági öv – érthetően – növelte biztonságérzetüket, csökkentette viszont óvatosságukat, és emiatt viselkedésünkbe beépült a felelőtlenség. Emiatt növekedett a gyorshajtók, és ezzel a halálos balesetek száma. A döntéshozó tehát nem számolt intézkedése által kiváltott viselkedéssel. A példa nem kivételes, inkább tipikus. Az elemzők kimutatták ki, hogy az 1973-as olajválságot követően meghozott, és mindenki által elfogadott intézkedés - nevezetesen, hogy a páros napokon, csak a páros, a páratlanokon pedig csak a páratlan rendszámú kocsik tankolhattak – a helyzetet csak rontotta. A gyermekmunka elleni tiltakozóakciók eredményeként – meghajolva az érvek előtt - bizonyos országokból kivonultak vállalatok. A következmény: mivel megszűntek a gyerekeket foglalkoztató munkahelyek, ugrásszerűen megnőtt a gyerekprostitúció. Megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnik, hogy a minél többet fordítunk az egészségügyre, annál jobb lesz a lakosság egészségi állapota. Ám a tények tanúsága szerint egy társadalom egészségi állapotát alig 1/10 részben befolyásolja az egészségügyi kiadás mértéke. Az, hogy meddig élünk és mikor, miben halunk meg, alapvetően nem attól függ, mennyit költ a társadalom az egészségügyre, az orvosokra illetve az orvosságra, hanem attól, hogyan élünk és milyen környezet vesz körül. Hiába költünk tehát egyre többet arra, hogy meggyógyuljunk, hiába növeljük tehát erőnkön felül az egészségügyi kiadások mértékét, az egészségben, megfelelő életminőségben eltöltött évek száma csak nem fog nőni.

Évszázadokon keresztül megszoktuk: a világ átlátható, és a problémákra egyszerű válaszok adhatók. A döntési helyzet világos, a tekintetbe veendő kapcsolatok száma kicsi, a hatások rövid-távúak, az összefüggések egyszerűek voltak. Ebben a helyzetben a problémák könnyen érthetők, megoldásuk pedig, egyértelműnek látszott. A politikai döntéshozó többnyire eltekintett, más társadalmi csoportok és osztályok érdekeitől. Esetről esetre rámutatott bizonyos (kinevezett) bűnösre, a bűnbakra, majd – esetleg - néhány határozott intézkedéssel ellensúlyozta, vagy megfordította a folyamatokat.

Ám, ahol nemrégen még áttekinthető viszonyok, egyszerű struktúrák, logikus kapcsolatok, gépezet mintájára működő szervezetek és egyetlen szempont szerint mérlegelő egyének voltak, ott ma áttekinthetetlen káosz uralkodik. Bizonytalan, de valóságos korlátként létező összefüggések, átláthatatlan, de az egész rendszert befolyásoló komplex hatások, elmosódott, de áthághatatlan feltételek jellemzik társadalmi környezetüket. Az elmúlt évtizedekben a korábban egymástól függetlenül fejlődő térségek szorosan összekapcsolódtak. A csökkenő amerikai munkanélküliség, elgondolkodtatják a New York-i tőzsde befektetőinek egy részét. A pillanatnyi elbizonytalanodás hirtelen visszaesést vált ki Hong Kong-ban. Ez recessziót kelt a távol-keleten, és mély válságba dönti az orosz gazdaságot is, amely előre jelezhetetlen módon, megrázza, és elháríthatatlan zuhanórepülésbe viszi a magyar tőzsdét, magával rántva néhány hazai iparágat. A múltban gazdaságilag független, társadalmilag elkülönülő, technikailag pedig elválasztható rendszerek elválaszthatatlanul összekapcsolódtak, és kaotikusan együtt mozognak. A kaotikus jellege azt jelenti, hogy a természetes várakozással ellentétben - miszerint a kis beavatkozások hatása, szükségképpen kicsi – a csekély változásoknak is felmérhetetlen következményei lehetnek. A káosz elmélet kedvelt hasonlatával élve: a brazíliai pillangó szárnylebbenése, tornádót vált ki Kansasban.

A társadalom maga is nagyon sokfélévé vált. Egy adott személy egyidejűleg több érdekcsoport tagja. Jövedelmét nemcsak, vagy nem is elsősorban, munkavállalóként, hanem mint vállalkozó, mint befektető részvény-tulajdonos, mint a fekete gazdaságban érdekelt személy egyaránt szerzi. Egyszerre sokféle összefüggésben fogalmazza meg érdekeit, és egy adott pillanatban előretekintve, a különböző időtávban, mást és mást tekint fontosnak. A „The New Yorker” című lap karikatúráján a felmérést végző kérdezőbiztos faggatózására a polgár visszakérdez: „Mit szeretne, hogyan válaszoljak? Etnikai, iskolázottsági, jövedelmi, vagy vallási kategóriaként”? Egy időben sokféle szemüveget visel az állampolgár, és minden problémát sokféle, gyakran ellentétes szemszögből közelítene meg.

Részben ez az oka, hogy - a demokratikus és piacgazdaságú országban végrehajtott felmérések szerint - az átlagpolgár és a szakemberek véleménye élesen elüt a társadalmi és gazdasági gondok forrásának tekintetében. Így a kérdésre: „véleménye szerint mi az oka a magas kőolaj-áraknak: a kereslet kínálat piaci törvénye, vagy a vállalatok magas profitja?” az amerikai közvélemény 73%-a monopóliumok mohóságát, míg a közgazdászok 85%-a piaci törvényeit – és az állampolgár olaj iránti addiktivitását - nevezte meg okként. A gazdaság gyenge teljesítményének okát az amerikaiak túlnyomó többsége a „túl sokan veszik igénybe állami támogatást”, „sok a bevándorló” és a „vállalatok külföldre viszik a munkát” okokkal magyarázták, míg a szakemberek ezeknek a tényezőknek a hatását elhanyagolhatónak ítélték. A közvélekedés és a szakma véleménye közötti eltérést az a mód magyarázza, ahogyan az átlagember a gyors válaszadást sürgető és bizonytalan helyzetekben eligazodott.

Erre a helyzetre „fejlesztette ki” az evolúció a – többnyire elmarasztaló értelemben használt – sztereotípiát. Ez kínált többnyire hatékony megoldást arra, hogyan hozz döntést, ha kevés az időd, szorító a helyzet, és bizonytalan az információ. Hiedelmeket és hagyományok reflexeit alkalmazza az élet alapvető döntéseihez: Ha jó minőségűt akarsz vásárolni, válaszd a drágábbat, ha tanácstalan vagy a válaszút előtt, kövesd a tömeget, ha nem ismered a kivezető utat, hallgassa tekintélyre. A bonyolult világban gyakran használjuk a sztereotípiákat, és gyakran döntünk érzéseinkre támaszkodva. Ezzel semmi baj sincs. Ha minden döntésünket a teljes informáltság, és az ésszerűség követelménye alapján akarnánk meghozni, soha nem hoznánk egyetlen döntést sem. A baj csak az, hogy ezt a hozzáállást sokan tudják ezt rólunk, és ki is használják. De ezt sokan kihasználják, és csapdába csalnak minket. A csapda egy előre felállított szerkezet, amely felé terelnek ravaszul, majd beleesünk, és azt vesszük észre, hogy nincs kivezető út, vagy csak egy van, de az is rossz.

Amerre nézünk a világban, Európában, hazánkban és szűkebb környezetünkben is csupa kaotikus probléma. A globális felmelegedés, a csökkenő születési szám, a “roma kérdés”, vagy éppen a környékünkön elharapódzó erőszakos cselekmények, és még sorolhatnánk. Szeretnénk és várjuk a gyors, fájdalommentes, olcsó és biztos megoldásokat. Sok területen hozzá is szoktunk a gyors megoldáshoz, angol kifejezéssel a quick fix-hez. Ha a TV nem működik, egy alkatrész cseréje, vagy egy jól irányzott ütés a készülék oldalára, és minden működik rendben. Fáj a fejem, egy megfelelő gyógyszer és már semmi bajom. Lassú a közlekedés, és zsúfoltak a buszok? Vásároljunk és helyezzünk üzembe többet. A társadalom azonban egyre kevésbé viselkedik könnyen kezelhető szerkezetként. Ezért az olyan problémákra, mint az alacsony születésszám, a bűnözés növekedése, a romló egészségügyi állapot – bármennyire is szeretnénk - nem lehet egyszerű és gyors eredménnyel kecsegtető megoldásokat kínálni. És ez nem az akaraton múlik, ez a világ valóságos szerkezetéből következik.

A politikusok, amikor gyors és fájdalommentes megoldásokat ajánlanak, többnyire nem maguktól „hülyék”. Van, amikor az állampolgár követeli az olcsó és biztos megoldást. Úgy kezelnek minket, mint a magát természet-gyógyásznak nevező sarlatán. Érzékelteti, hogy már csak a csoda segít. Tudja, hogy várjuk a csodát. Érzi, hogy hinni akarunk a csodában. Sejti, hogy már látni is véljük a csodát, hát csodát ígér. És ha nem sikerül, azt mondja, bennünk van a hiba. Nem voltunk elég kitartók, nem hittünk benne eléggé. Nos ugyanezt teszi sok sarlatán politikus is. Azt kínálja, amire vágyunk, azzal hiteget, amit remélünk. De komolyan vehetjük-e azt, aki megalapozatlanul ígéri, amit hallani szeretnénk?

A politikát mindig is az egyszerűsítés művészetének tekintették. Ez sokáig igaz is volt. De mi a teendő, ha az ezredfordulón minden elhomályosul, minden bizonytalanná válik. A világ képe ahelyett, hogy kitisztulna, egyre nehezebben áttekinthető lesz. A valóság, amelyre az intézkedés vonatkozna, egyre bonyolultabb. Rendszerek vesznek körül és e rendszerek magasabb-szintű szuper-rendszerré foglalódnak össze. Egyre újabb elemek jelennek meg, amelyek nem vagy nem teljesen illeszkednek a régi logikába. Az új kapcsolatok újszerűen kapcsolják össze a szférákat, amelyek mint új, és bizonyos összefüggésben, önálló entitás működnek és alapvetően megváltoztatják a korábbi rendszereket.

Mindennapi életünk döntési játékainak egyik főszereplője az egyszerű állampolgár. Az általa egyre kevésbé átlátható társadalomban teszi a dolgát, éli az életét, miközben azt érzi egyre kaotikusabb az a világ, amely körül veszi. A régi, nem feltétlenül szeretett, de legalább megtanult és egyértelmű világ szétfoszlott. A megszokott értékek érvényüket vesztik, a jól ismert kapcsolatok fellazultak és elbizonytalanodnak. Azt érzi, hogy miközben egyre csak arról hall, hogy érzéseiben, törekvéseiben, viselkedésében szabadabb, mint bármikor, mégis egyre több a cselekedeteit, viselkedését behatároló tényező. Egyre több Őt figyelő, ellenőrző, cselekedeteit számon-kérő hivatal, intézmény veszi körül. Egyre több szempontnak kell megfelelnie, egyre távolibb népekre, kultúrákra, szokásokra kell tekintettel lennie. Minden amiben tegnap biztos lehetett, elbizonytalanodik, amire számíthatott az kiszámíthatatlanná válik, amitől eltekinthetett, arra most figyelnie kell. Egyre több gondja van és megbízottjai, a politikusok, ahelyett hogy, a választások előtt tett ígéreteiknek megfelelően nekikezdenének a gondok kijavításának, csak össze visszabeszélnek.

Azután ott van a filozófus, aki felmutatja az értékeket és orrára koppint a gyakorló politikusnak, ha az döntésében nem képes maradéktalanul érvényesíteni ezeket az örök emberi értékeket. De megrója a állampolgárt is, ha nem az általános emberi etika elveit követi hétköznapjaiban. A filozófusnak mindig igaza van. Az is a feladata, hogy szembesítsen mindannyiunkat, tetteinkkel, a van és a kell(lene) közötti ellentmondással. Ám megoldást nem kínál soha, mert - joggal hivatkozik erre - ez nem az Ő feladata. Ezért valaki más, a gyakorló politikus, kapja a pénzét. Arról azonban nem, vagy többnyire nem hajlandó tudomást venni, hogy a gyakorló döntéshozónak nem ideális és az értékeket maradéktalanul érvényesítő megoldások közül, hanem a valóság által bepiszkolt, egymásnak ellenmondó értékekből, az etikai mérlegelést háttérbe szorító alternatívákból kell választania.

A gyakorló politikustól meg azt várja mindenki, hogy megoldjon egy olyan egyenletrendszert, amelynek nincs megoldása. Be van ékelődve az állampolgár és a filozófus közzé. Ez bármi áron az eredményt, az a morális értékeket kéri rajta számon. Az állampolgárnak azonnali segítség kell, a filozófusnak meg etikus megoldások. Ám miközben az állampolgár egyik kezével biztat, sőt követel, hogy tedd már meg azt, amit kérek, a másik kezével tilt vagy eszközt nem ad. Sem több pénzt, sem nagyobb támogatást, sem több figyelmet, sem több segítséget nem nyújt. Számon kéri az ígéreteket, majd amint a politikus belekezdene annak megvalósításába, régi támogatói kiállnak mögüle. Persze ne nagyon sajnáljuk a politikust, ezért kapja a fizetést. És mögötte ott áll a szakemberek hada. Akik – persze ismét csak jó pénzért - tanácsolat és megoldásokat kínálnak.

Ám a szakember szerepe is egyre nehezebb. A politikus kikéri a véleményét, és gyakran felhasználja tudását, de mindig a saját érdekeinek és pillanatnyi helyzetének megfelelően. Azt mondja, hallgat rá, és van, amikor ezt őszintén is gondolja. Ám a megvalósítás során, többnyire véletlenül, egy kis részt kiemel a javaslatrendszerből, ami által az egész már nem működőképes. Innentől kezdve a politikus nem érti sem azt, miért nem működik a javaslat, sem azt, miért dühös a szakember, amikor szinte “csont nélkül” átment javaslata. A filozófus meg úgy kezd mutogatni a szakemberre, mint aki tudományát a közösség megrontására használja fel. Tudását nem az értéket érvényesítésére, hanem az értékek és az érdekek közötti piszkos kompromisszumra igyekszik alkalmazni, azt állítván: összemérhető az emberi élet és a pénz, a szeretet és a tőke, a szolidaritás és a tulajdon, a becsület és a jog. A filozófus boldogan mutat rá a szakember botladozására, és némi csúsztatás árán, világosan bizonyítja annak elfogultságát. De nem szereti a szakembert a hétköznapi ember sem. Állításai olyan mértékben mondnak ellent mindennapi tapasztalatának, hogy jó esetben csendes őrültnek, rossz esetben kártékony bűnözőnek tekinti. Végighallgatja érvelését, még az is lehet, hogy megérti, de akkor is utálja. Valahogy úgy van vele, mint E. Knith, “Sam Small csodálatos élete” könyvének főhőse a kutyájával. Sam, a második világháború idején, a partvédő őrség tagjaként járőr-szolgálatot teljesít. Magányos éjszakai útjai során egy nagy bozontos kutya kíséri, akit Sam ki nem állhat. Egy alkalommal, egy házból kiszűrődő fény nyomán, fasiszta diverzánsokat fedez fel, akik elfogják, és meg akarják ölni. Ám ekkor hirtelen beront a kutya és megmenti. Sam-et, kitűntetik és hős lesz. A következő éjszaka újra járőrszolgálatban van, és a kutya ismét a nyomába szegődik. Megmentetted az életemet – mondja neki Sam - híressé és hőssé tettél, de én akkor is utállak téged.

Vissza a gondolatokhoz, vázlatokhoz